Ne másokat gyengítve erősítsük önmagunkat!

0
175
Illusztráció: Pexels

Szinte mindenkit zaklattak már élete során…

Körülbelül húsz éve nevezzük a zaklatást bullyingnak, s bár az angol kifejezés az utóbbi időben eléggé népszerűvé vált, a téma viszont soha nem volt elhanyagolt a segítő szakmákban. Mivel nagyon elterjedt az angol nyelvű szakirodalomnak az olvasata és ezeknek a felületes átirata, ezért az emberben az az érzés támadhat, hogy a bullying napjainkban jelent meg és terjedt el, mintha ez a jelenkor egyik speciális, sajátos zavara lenne. Pedig a zaklatás egyidős az emberiséggel, sőt, a felnőtteket is ugyanúgy érintheti, mint a gyermekeket az iskolában. Dr. Plesek Zoltán Ákos pszichológussal, pszichoterapeutával járjuk körbe a témát.

A bullying esetében egyszerűen zaklatásról van szó, a zaklatás az agresszió egyik formája, és azóta létezik, mióta emberek léteznek – szögezi le a szakember, majd hozzáteszi, az agresszió valamilyen formában minden egyes élőlényben jelen van, a növényektől kezdve az állatvilágon át az emberig, még a legjámborabbnak tartott állatfajtákról is kiderítették az etológusok, hogy végtelenül agresszívek tudnak lenni egymással bizonyos helyzetekben, például a galambok, az őzek, de akár a nyulak is. Ember-ember közti zaklatásnak minősül, ha valamilyen módon megtöröm a másik embernek a jóérzését, ha belegyalogolok az önbizalmába, a személyiségébe, megsértem azokat a dolgokat, amelyek neki fontosak, értékesek, és ezáltal ő kevesebbnek és megtámadottnak érzi magát, vagy a személyisége sérül, az önbizalma leromlik, úgy érzi, hogy olyan dolgokat veszít, amik neki fontosak, és emiatt visszavonulásra készteti őt a zaklató fél. Az érintett így eltávolodik a zaklató környezetéből, az pedig hormonálisan rossz érzésként éli meg. A zaklató esetében viszont olyan hormonok szabadulnak fel a szervezetben ennek hatására, amelyek az elégedettség, az önbizalom, az erő agyi visszajelzései. Ezért nagyon nehéz megbeszélni egy zaklatóval egy ilyen esetet, mert ő mindig jogosnak érzi a zaklatást. Sőt, legtöbbször nem is érzi zaklatásnak, támogatókra is találhat, és innen kezdődnek a problémák.

Sokszor nem is veszi észre a gyermek, hogy zaklatják…

Nyilván minden szülő, illetve tanár rémálma, hogy ez megtörténik a gyermekével, tanítványával, ezért fontos az, hogy felnőttként fel tudjuk ismerni az árulkodó jeleket: a zaklatás első jele, amikor a gyerekben látjuk a folyamatos visszahúzódást, a csoportos tevékenységből való folyamatos kihátrálást, illetve azt, hogy bizonyos felnőttekkel vagy gyerekekkel nem akar kontaktust teremteni, elkerül embereket, elkerül társas helyzeteket. Esetenként a félelem is megfigyelhető rajta adott emberek társaságában. Plesek Zoltán kifejti: nagyon gyorsan megromlik a zaklatott gyermek önbizalma, elveszti a kezdeményezést, és szó szerint a szomorúság jelei láthatóak rajta bizonyos társas helyzetekben. Ezek nem bizonyítják még egyértelműen a zaklatást, de olyan jelek, amik alapján már érdemes elbeszélgetni a gyerekkel. Az egyik akadály, hogy az érintett fél nincs feltétlenül mindig tisztában azzal, hogy őt ténylegesen zaklatják. Lehet az az érzésünk, hogy a mindennapi szociális kapcsolatokban a másik egy kicsit vérszegényebb, egy picit visszahúzódóbb, bátortalanabb, viszont valószínű, hogy zaklatásról van szó, ha a sértett gyerek mindig valamilyen módon bántva érzi magát egy társas kapcsolatban, amelyben a másik fél ezt a dominanciáját szándékosan ki is éli. Akkor is, hogyha benne nem tudatosul mindez, és hogyha ezt határozottan tagadja is. Egyértelműen zaklatásról beszélünk tehát, ha például olyan tevékenységektől távolodik el a gyermek, amik alapvetően boldogságot kellene hogy jelentsenek neki, például a játék. Ha a stressz, félelem, zavarodottság jeleit látjuk rajta, érdemes alaposabban utánanézni a történéseknek, igyekezzünk lépésről lépésre megközelíteni a helyzetet: kérdezgessük, hogy más emberekkel szemben mit érez, kik azok, akiknek a jelenléte zavaró számára, milyen módon zavaróak ezek.

Ugyanakkor a zaklatás ismételt abúzust jelent, azaz valaki ismételten gyalogol bele a másiknak a lelki jólétébe, az önbizalmába, az önértékelésébe, rosszindulattal és dominanciaszándékkal. Nyilvánvalóan minél rövidebb idejű ez a zaklatás, annál kevésbé tudja tönkretenni valaki önbizalmát. Éppen ezért ne keverjük össze az esetlegesen durva, faragatlan viselkedéssel, ami nem állandó jellegű. A zaklatás azonban folytonos, ismétlődő, és nem csak felbukkanásszerűen, de ismételten jellemzi az agresszor és áldozata közötti kapcsolatot – magyarázza a pszichológus. De mit tehet a felnőtt, ha felismer egy ilyen helyzetet? Az iskolai tanácsadóként is dolgozó szakember felhívja a figyelmet, hogy mindenekelőtt fel kell mérni a helyzetet, az erőviszonyokat, hogy kinek mire van hatása. Főként, hogy manapság nagyon korlátozott az a jogi háttér, amivel egy tanár például rászólhat valamilyen módon a gyerekre, nem beszélve a közbeavatkozásról. Ha egy szülő jelzi a zaklatást, a zaklató szülei általában vehemensen tiltakoznak egyrészt, mert úgy érzik, hogy szülőként hibáztak valamiben, nem jól nevelik a gyereket, és elbagatellizálják a helyzetet, mondván, hogy azért, mert az én gyermekem egy kicsit életképesebb, egy kicsit mozgékonyabb, attól nehogy már neki kelljen alkalmazkodnia, nehogy róla derüljön ki, hogy valami nincs rendben vele. Tehát óvatosan, de mindenképpen kitartóan kell mind a szülőnek, mind a tanárnak fellépnie.

Zaklatásra zaklatással, nyílt agresszióval válaszolni rossz ötlet lehet – szögezi le Plesek Zoltán. Már csak azért is, mert az újabb és újabb agresszív viselkedést szül, a végén pedig már nem lehet kibogozni, hogy honnan indult az egész. Ráadásul az áldozat, ha agresszívé válik, levetkőzi gátlásait, ami tragédiához vezethet. Felnőttként át kell gondolnunk, hogy kik azok az emberek, akik hathatós módon tudják elmagyarázni a zaklatónak, hogy milyen következményekkel jár, amit tesz.

Az is nyilvánvaló, hogy nem az áldozat a hibás a zaklatásért, de ha azt szeretné, hogy a jövőben csökkenjen a zaklatás mértéke, meg kell erősítenie magát, fel kell vérteznie magát olyan viselkedésformákkal, amikkel elbátortalanítja a zaklatókat. Egy önbizalmában megtört gyerekkel nem egyszerű megértetni, hogy vissza tudja szerezni a kontrollt. Segíteni kell neki, hogy ki tudjon lépni a zaklatási helyzetekből, elmondani neki, hogy milyen módon tudja aktiválni a segítő felnőtteket, melyek azok a szavak, amiket el kell mondani egy felnőttnek, hogy egyáltalán a helyes módon segítse a zaklatott gyermeket. Tehát meg kell nézni, hogy ki az, aki egyáltalán hajlandó elfogadni a jelenséget, ki az, aki képes objektíven kezelni azt, ki az, aki vállalja a zaklatással járó konfliktusokat, hiszen mindenki, aki beavatkozik egy zaklatás folyamatába, valamilyen módon részt vesz benne, valamilyen módon felkavarja mások komfortérzetét, ellenállásba fog ütközni, ő maga támadhatóvá válik. Erő kell ahhoz, hogy kiálljak a társam mellett, kiálljak egyik diákom, a gyermekem mellett mással szemben. A zaklatási ügyek megoldása bátorságot feltételez.

Nem csak iskolában, munkahelyen is…

Ha a statisztikai adatokat nézzük, nincs túl sok zaklatás, a valóság viszont az, hogy folyamatos a jelenség. A felnőttek nagyon gyakran szégyenként élik meg a zaklatást, vagy a tehetetlenség érzete miatt soha nem mondják el. Máskor évtizedekkel később számolnak be róla, amikor már megszabadultak abból a helyzetből. Tehát folyamatosan figyelni kell, és talán nem is az a kérdés, hogy mennyire gyakori ez, hanem az, hogy mennyire komoly a jelenség. A fontos kérdés az, hogy tönkreteheti-e lelkileg a gyereket vagy a felnőttet a fejlődésében, a jólétében, az egészséges életmódjában, teljesítményében. Egy iskolában, ahol van ezer gyerek, ott valószínűleg mindig van zaklatás – véli a pszichoterapeuta. A kérdés az, hogy ilyen esetben valóban van-e kihez fordulnia a gyermeknek és igazi támogatást kap-e, nem-e szólnak rá az áldozatra, hogy kapd össze magad, fiam, légy erősebb, és akkor teljesen rossz irányba halad a zaklatás, esetleg súlyosbodik…

Ugyanakkor kevesebb szó esik a felnőtteket érintő zaklatásos témákról, hiszen tőlük elvárjuk, hogy önállóan, önmagukat megvédve tudjanak fellépni egy ilyen helyzetben, holott valójában nincs olyan felnőtt, aki bármilyen helyzetben meg tudná védeni magát, ráadásul szinte minden ember zaklatható, hiszen mindannyiunknak vannak értékei, támadható pontjai. Jelen társadalmunkban, amikor igyekszünk elsősorban csak a jó életérzésre, a boldogságra koncentrálni, egy felnőttnek nehéz szembesülnie azzal, hogy túl azon, hogy zaklatva van, ezt még el is kell ismernie elsősorban önmagának: hogy őt bizony egyáltalán lehet zaklatni. Bár kevesebb szó esik ezekről, de nagyon gyakoriak és valójában mindenkivel előfordul egy-egy ilyen eset élete során, akár szomszédok között, mert odébb rakta a kerítést, mert túl hangos a kutya, vagy gondok akadnak a lakóközösségben. De a munkahelyen is a zaklatás nyilvánvaló jele, ha nem a saját pozíciómat próbálom erősíteni, hanem a másikét, a másikat szándékosan gyengíteni, s bár ez már büntethető, de a szakember szerint egy-egy ilyen munkahelyi zaklatásos eset felmérése, tudatosítása, bizonyítása és felvállalása nagyon nehézkes. Ugyanúgy előfordulhat zaklatás a munkahelyi és lakóközösségi esetek mellett a hivatali intézményekben is: ha valamilyen hivatalos ügyet próbálok elintézni például a polgármesteri hivatalban, és gyakran megfordulok ott, több megoldandó problémával jövök, megorrolnak és embertelen módon viselkedhetnek velem – ez olyasfajta zaklatás, amit gyakran tapasztalhatunk a hétköznapjainkban.

Ahhoz, hogy meg tudjuk védeni magunkat, arra lenne szükség, hogy tudatosítsuk: két emberi lény között könnyen kialakulhat a bullying. Előfordulhat házasságon belül, ahol nem tudják kikerülni egymást a felek, nagyon gyakori lehet szomszédok között, elvált felek között a zaklatás. Tehát minél gyakoribb, minél konstansabb vagy repetitívebb a találkozásunk valakivel, annál nagyobb az esélye annak, hogy zaklatni tud a másik minket. Hiszen hová vonulhatunk el a szomszédok, a férj, a feleség, szülők, nagyszülők, nagybácsik elől? Ha a közvetlen környezetünkben élők folytonossággal belénk gyalogolnak, tönkreteszik a hangulatunkat, elrontják a kedvünket, védekezésre kényszerítenek, általában vesztesen jövünk ki abból a helyzetből, romlik az önbizalmunk. A felnőttnek annyiban nehezebb a helyzete egy zaklatott gyermekhez képest, hogy ő azt hiszi, akkor lesz erős, ha mindenképpen tartja azt a kontrollt, ott is, ahol már nem lehet tartani. A gyermeknek annyiban bonyolultabb, hogy sokkal nehezebben jön rá, hogy vannak lehetőségek, amelyekről esetleg ő még nem tud, de amelyek kivezethetik abból a helyzetből. De mit tehet egy felnőtt ember, ha zaklatással szembesül?

A „mosom kezeimet” jelenség

Elsősorban dokumentálnia kell a helyzetet. Megpróbálják majd elijeszteni, megpróbálják elmondani neki, hogy telefont, beszélgetést rögzíteni illegális, hogy lefilmezni a másikat, miközben zaklat téged, törvénybe ütköző, hogy hiába megyünk a rendőrségre, mert a zaklató jóban van a rendőrrel, az ügyésszel, a bíróval stb., főleg, hogy a korrupció nem idegen a társadalmunktól, és előfordult már, hogy hatalomban levő emberek fedeztek a zaklatónak. Gyakran a felnőtt zaklatók mögött ott áll az intézményes hatalom, például ő a főnök, vagy ott áll egy társadalmi norma, ami a zaklatott személyt belerekeszti a rossz helyzetbe, például egy ártalmas házasságban. Ha nem lennének megkötéseink, könnyen ki tudnánk szállni az adott helyzetből, hiszen ha látjuk, hogy jön egy pofon, arrébb állunk ideális esetben. Tehát a zaklatás valamilyen lelki, élettérbeli korlátozásunkból származik: bennrekedtünk egy helyzetben, felismerték egyik gyengeségünket, és ezt rendszeresen ki is használják – magyarázza Plesek Zoltán. Viszont érdekes, hogy amikor a zaklatás kiderül, a társadalom rémült galambcsapat módjára szétrepül, és a zaklató mögül hihetetlen gyorsasággal mindenki kivonul. Láttunk ilyen esetet például egyetemi oktatási közegben, amikor kiderült, hogy a tanár nem úgy bánt a diákjaival, ahogyan az elvárt lett volna, és abban a percben, amikor ez a probléma dokumentálódik, például amikor az online térben rögzítésre kerül egy ilyenfajta viselkedés, akkor érdekes módon azok, akik esetleg addig támogatták az illetőt, elrejtették, szőnyeg alá söpörték a viselkedését, kiszállnak mögüle. Erős pálfordulással elítélik és mossák kezeiket. Láttuk ezt az esetet néhány évvel ezelőtt a metoo mozgalom esetében is, amikor a híres producerről, Weinsteinról kiderült, hogy többeket zaklatott, szexuálisan is, és ez elindított egy lavinát, aminek hatására rengeteg, addig köztiszteletben álló, magas társadalmi státuszú személyről derült ki, hogy zaklattak másokat.

Cyberbullying

Napjainkban külön témakörben beszélnek az online közegben történt zaklatásokról. A cybertérnek, azaz online vagy virtuális világnak van egy sajátossága: a látszólagos névtelenség. Sokan ma is nagyon gyakran kitalált avatárokkal, felhasználónevekkel teremtenek kapcsolatot másokkal, hiszen abban a pillanatban, amikor kiírom a teljes nevemet, tudatosul bennem az, hogy hozzám visszavezethető minden, amit elmondtam. Álnéven azonban sokkal bátrabbak vagyunk, könnyebben is bántunk másokat virtuális fórumokon, közösségi médiában, chatfelületeken, e-mailekben felnőttként és diákként egyaránt. Alapvetően minden emberben ott van az a kényszer, az a hajtóerő, hogy erősnek érezze magát, ezt pedig könnyen el tudjuk érni azzal, hogy másokat igyekszünk gyengébbé tenni. Ez a könnyebb útja annak, hogy erősnek érezzük magunkat – magyarázza a szakember. Tehát nemcsak arra kell figyelni, hogy mindannyian könnyen zaklatás áldozatává válhatunk, hanem arra is, hogy mi magunk hogyan nyilvánulunk meg például az online térben, mert ha nem figyelünk a viselkedésünkre, időről időre könnyen zaklatóvá válhatunk. Nyilván legtöbben nem tartjuk magunkat alapvetően rossz embernek, de az általában véve jóindulatú emberek is hibáznak és viselkednek néha igazságtalan módon, így nagyon fontos, hogy ügyeljünk a kontrollra, és esetleges konfliktus esetén tudatosítsuk: lehet, hogy ami számunkra maximálisan igazságosnak tűnhet, az valójában súlyos károkat okoz a másiknak.