Ötvenhat ma

0
227
Emlékezés 2016-ban: Keresztes Zsolt sepsiszentgyörgyi biológus doktor meggyújtja az ünnepi menet fáklyáját a Csepel-teherautó fiataljainak segítségével. Fotó: collegiumtalentum.com

Az ötvenhatos forradalom kitörésének hatvanhatodik évfordulója alkalmából előkerestem annak a beszédemnek az írott változatát, amelyet a hatvanadik évfordulón, 2016. október 23-án a Rákóczi Szövetség és a Collegium Talentum felkérésére a budapesti Bem József téren mondtam el az ünneplő és emlékező közösségnek. A gondolatok ma is aktuálisak.

Korábban különös élményben volt részem Budapestre érkezésemkor. A népligeti hajnalban az első metró érkezésére vártam, amikor odalépett hozzám István, egy hajléktalannak látszó személy. Nem volt tolakodó, V alakban feltartotta ujjait, miközben közeledett. A győzelem és a béke jól ismert szimbólumát mutatta. Mintegy azt üzente: békével jövök. Belém égett a gesztusa.

Amikor az 1956-os forradalomra emlékezünk, jólesne győzelemről és békéről beszélni, jólesne, de a lelkünk mélyén mindannyian éreznénk, hogy valami sántít. ’56 vágya és álma a szabadság kivívásáról, a győzelem eléréséről és az így beálló békéről szólt (volna), de a valódi történetben ennek a vágynak súlyos ára volt: szenvedés, vér, küzdelem, halál. Tisztelettel tartozunk azoknak a hősöknek, akik az életüket áldozták egy szebb jövő reményében. De vegyük figyelembe: áhítatos szavakat mondani és mantraszerűen ismételgetni azokat, könnyű. Akkor fejezzük ki igazán tiszteletünket, ha magunkba nézünk, és megvizsgáljuk, hogy mit hozott az áldozatuk: milyen gyümölcsöt terem napjainkban a forradalom barikádjain elvetett, vérrel öntözött mag.

Én még hiszek abban, hogy tudjuk azt mondani egymásnak: békével jövök! István, a hajléktalan, királynak gondolta magát. És a maga módján valóban király volt. Elámult és szóvá tette, amiért bátran a szemébe merek nézni, cserébe megkérdezte, hogy hány zsák aranyat és gyémántot kérek. Furcsán hangzik? Nem csodálom… Mikor néztünk utoljára mélyen egy másik ember szemébe? Mikor kínáltuk arannyal, gyémánttal?

Ha a mellettünk levő ember szemébe nézünk mélyen, felismerjük, hogy ő az a más, a másik, aki hasonló problémákkal küzd, mint mi, és aki ugyanúgy boldogulni szeretne. Ő az, akivel összeköt egy láthatatlan, mégis eloldhatatlan kötél. Ő az, aki akkor is megérdemli a szeretetet és tiszteletet, ha nem mindenben egyezik a véleménye a miénkkel. Mi vagyunk, akikért a vérüket ontották ’56 harcosai. Szívleljük meg az evangéliumi üzenetet: ne félj! A bátorság nem az, ha ledózeroljuk a másikat, amikor nem ért velünk egyet. A bátorság az, ha mindennek ellenére a szemébe tudunk nézni és azt mondjuk: békével jövök.