Életünk újraolvasásával felfedezzük Isten értünk tett „apró csodáit”!

Ferenc pápa katekézise

0
153
Fotók: Vatican Media

A szentatya folytatta a megkülönböztetés témájának szánt katekézissorozatát a Szent Péter téren tartott általános kihallgatás keretében október 19-én. Ezúttal életünk könyvéről mint a megkülönböztetés elengedhetetlen eleméről elmélkedett: „… a megkülönböztetéshez nélkülözhetetlen összetevőre összpontosítunk: saját élettörténetünkre. Saját élettörténetünk ismerete – mondhatni – nélkülözhetetlen összetevője a megkülönböztetésnek.”

Az utóbbi hetek katekéziseiben a jó megkülönböztetéshez szükséges előfeltételeket vesszük sorra. Az életben mindig döntéseket kell hoznunk, és a döntések meghozatalához meg kell tennünk egy utat, végig kell járnunk a megkülönböztetés útját. Minden fontos tevékenységhez hozzá tartoznak követendő „utasítások”, amelyeket ismernünk kell ahhoz, hogy az a szükséges hatást elérje. Ma egy másik, a megkülönböztetéshez nélkülözhetetlen összetevőre összpontosítunk: saját élettörténetünkre. Saját élettörténetünk ismerete – mondhatni – nélkülözhetetlen összetevője a megkülönböztetésnek.

Életünk a legértékesebb „könyv”, amelyet kaptunk, olyan könyv, amelyet sajnos sokan nem, vagy csak túl későn, a haláluk közeledtével olvasnak. Pedig éppen ebben a könyvben találja meg az ember azt, amit más utakon hasztalan keres. Szent Ágoston, az igazság nagy keresője, pontosan megértette ezt, amikor újraolvasta életét, és észrevette benne az Úr jelenlétének csendes, tapintatos, mégis határozott lépteit. Ennek az útnak a végén csodálkozva jegyzi meg: „Te belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek. Szépséges világodnak rútságommal rohantam neki. Te velem voltál, de én nem voltam veled” (Vallomások X, XXVII, 38). Ezért figyelmeztet a belső élet ápolására, hogy megtaláljuk, amit keresünk: „Térj vissza önmagadba. A belső emberben lakozik az igazság” (Az igaz vallás, XXXIX, 72). Szeretném ezt a felhívást hozzátok intézni, de persze magamhoz is: „Térj vissza önmagadba! Olvasd az életed! Olvasd belül önmagad! Milyen volt az utad? Nyugodtan. Térj vissza önmagadba!”

Mi is sokszor megtapasztaltuk már azt, amit Ágoston. Nemegyszer olyan gondolatok fogságában találjuk magunkat, amelyek eltávolítanak önmagunktól, sztereotip üzenetek, amelyek ártanak nekünk: például: „én értéktelen vagyok” – és búskomorságba esünk; „nekem soha semmi sem sikerül” – és búskomorságba esünk; „soha semmi jót nem fogok elérni” – és búskomorságba esünk. Sajnos ilyen az élet. Ezek a pesszimista mondatok lehúzzák az embert! Saját történetünk olvasása azt is jelenti, hogy felismerjük ezeknek a „mérgező” elemeknek a jelenlétét, hogy aztán szélesebb látószögben olvassuk élettörténetünk cselekményét, megtanulunk észrevenni más dolgokat is, gazdagabbá tesszük, jobban tiszteletben tartjuk az összetettségét, és képesek vagyunk megragadni azokat a pillanatokat is, amikor Isten tapintatosan belép és működik az életünkben.

Ismertem valakit, akiről az ismerősei azt mondták, hogy megérdemelné a kesergés Nobel-díját: minden rossz volt az életében, minden, és mindig csak azt kereste, ami lehúzhatja. Keserű ember volt, pedig sok jó tulajdonsága volt. Aztán ez az ember ráakadt valakire, aki ügyesen segített neki: valahányszor panaszkodott valamire, a másik azt mondta: „Rendben, de most egyenlítsd ki, mondj valami jót is magadról.” Ő pedig: „Igaz, megvan benne ez a tulajdonság is”, és ez apránként segített neki továbblépni, jól olvasni saját életét, a rossz és a jó dolgokat egyaránt. Olvasnunk kell az életünket, és meg kell látnunk azokat a dolgokat, amelyek nem jók, és észre kell vennünk a jó dolgokat is, amelyeket Isten ültet belénk!

Láttuk, hogy a megkülönböztetésnek narratív, vagyis jellege van: nem ragad le a pontszerű cselekvésnél, hanem szövegkörnyezetbe helyezi azt: honnan származik ez a gondolat? Ez, amit most érzek, honnan jön? Hová visz engem az, amire most gondolok? Mikor találkoztam már vele? Ez valami új dolog, ami most eszembe jut, vagy már találkoztam vele máskor is? Miért bukkan fel többször, mint mások? Mit üzen nekem ezzel az élet?

Életünk eseményeinek elbeszélése azt is lehetővé teszi számunkra, hogy fontos árnyalatokat és részleteket ragadjunk meg, amelyek értékes, addig rejtve maradt segítségnek bizonyulhatnak. Például egy olvasmány, egy szolgálat, egy találkozás, melyek első látásra jelentéktelen dolgoknak tűnnek, idővel később belső békét közvetítenek, életörömet adnak, és további jó kezdeményezésekre indítanak. Megállni és felismerni ezt elengedhetetlen. Megállni és felismerni: fontos a megkülönböztetéshez, ezzel a munkával összegyűjtjük azokat az értékes és rejtett gyöngyöket, amelyeket az Úr elrejtett életünk talajába.

A jó rejtve van, mindig, mert a jó szemérmes, és elrejtőzik: a jó rejtve van, csendes; lassú és folyamatos ásást igényel. Mert Isten stílusa diszkrét: Isten szeret rejtve, diszkréten járni, nem erőlteti ránk magát; olyan, mint a levegő, amit belélegzünk, nem látjuk, mégis éltet bennünket, és csak akkor ébredünk tudatára, amikor hiányzik.

Ha megszokjuk, hogy újraolvassuk saját életünket, ez edzi a látásunkat, élesíti azt, lehetővé teszi, hogy észrevegyük az apró csodákat, amelyeket a jó Isten nap mint nap tesz értünk. Amikor odafigyelünk, észreveszünk más lehetséges irányokat, amelyek erősítik belső ízlésünket, békénket és kreativitásunkat. Mindenekelőtt szabadabbá tesz a mérgező sztereotípiáktól. Bölcsen mondják, hogy aki nem ismeri a múltját, arra van ítélve, hogy megismételje azt. Érdekes: ha nem ismerjük a megtett utat, a múltat, akkor mindig megismételjük azt, körkörösek vagyunk. Aki körbe-körbe jár, az sosem halad előre, nincs úton, olyan, mint a saját farkába harapó kutya, mindig körbe jár, és ismétli a dolgokat.

Feltehetjük magunknak a kérdést: elmeséltem-e valaha is bárkinek az életemet? Ez a jegyespárok gyönyörű élménye, akik, amikor komolyra fordul a dolog, elmesélik az életüket… Ez az egyik legszebb és legintimebb közlési forma, életünk elmesélése. Lehetővé teszi, hogy felfedezzünk korábban ismeretlen, kicsi és egyszerű dolgokat, de ahogy az evangélium mondja, éppen a kis dolgokból születnek a nagy dolgok (vö. Lk 16,10).

A szentek életrajzai is értékes segítséget nyújtanak ahhoz, hogy az ember felismerje Isten stílusát saját életében: lehetővé teszi, hogy ismerőssé váljon számunkra az ő cselekvési módja. A szentek bizonyos viselkedésformái kihívást jelentenek számunkra, új jelentéseket és lehetőségeket mutatnak fel. Ez történt például Loyolai Szent Ignáccal. Amikor életének alapvető felfedezését írja le, egy fontos pontosítást tesz hozzá; ezt írja: „Saját tapasztalatából értette meg, hogy bizonyos gondolatok után szomorúság, mások után pedig öröm marad benne, és fokozatosan eljutott azoknak a különböző szellemeknek a megismerésére, amelyek felkavarták” (A zarándok. Loyolai Szent Ignác visszaemlékezései, 8. pont). Tudnunk kell, mi zajlik bennünk, fel kell ismerni, oda kell figyelni!

A megkülönböztetés az életünkben megtapasztalt jó és rossz időszakok, a vigasztalások és a vigasztalanságok elbeszélő olvasata. A megkülönböztetésben a szív az, ami Istenről beszél nekünk, és meg kell tanulnunk megérteni a nyelvét.

Kérdezzük meg magunktól a nap végén: mi történt ma a szívemben? Egyesek azt gondolják, hogy ez a lelkiismeret-vizsgálat azt jelenti, hogy számba vesszük a bűneinket – persze követünk el sok bűnt is –, de a lelkiismeret-vizsgálat azt is jelenti, hogy megkérdezzük: „Mi történt bennem, volt-e örömöm valamiben?” „Mi okozott nekem örömet?” „Szomorú voltam?” „Mi okozott nekem szomorúságot?” És így megtanuljuk megkülönböztetni, mi zajlik bennünk.

Forrás: Tőzsér Endre SP, Magyar Kurír