A szakrális művészet jövője

0
449

Hatodik alkalommal állítanak ki művészek a szakrális ihletés jegyében született alkotásokat az Ars Sacra-fesztivál keretében Kolozsváron, ahol a katolikus egyház régi művészetpártolói tevékenysége keretében teret ad ennek (ITT olvashatnak erről). A kiállítás még egy hétig látogatható, eddig iskolás és egyetemista csoportok, egyéni látogatók nézték meg, hiszen sokakat érdekel a szakrális érintése mai alkotók tolmácsolásában. Hogy hol az ilyen művészet helye ma, milyen egyházi keretek, lehetőségek kínálkoznak befogadására, hogyan tud a napi vallásos élettel szervesülni és főleg mi az ilyen művészet jövője, erről beszélgettek október 19-én az Ars Sacra Claudiopolitana kiállítótérben.

Október 19-én a Szentegyház utca (mai neve I. Maniu) 4. szám alatti, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérben délután öt órakor kerekasztal beszélgetésen találkozott a lelkes, művészet iránt érdeklődő, a meghívó időpontjában éppen szabad közönség. A jó hangulat alapján a kiállító művészek és a szép iránt érdeklődő vendégek együttléte, találkozója tartalommal telt meg. A közönség rendre közösségé alakult.

Szervező Sabău Trifu Cristina, az Ars Sacra kiállítás kurátora, a beszélgetést Bodó Márta moderálta. Meghívottként Nóda Mózes egyetemi tanár, Hegedűs Enikő művészettörténész, Malicski Krisztián zenetanár, M. Lovász Noémi, valamint Koncz-Münich András rajztanárok és tanítványaik vettek rész.

Hegedűs Enikő kapott elsőre szót. „A jelent érzékeljük, a múltat értelmezzük, a jövőt akarjuk” gondolattal indított, és az egyházi művészetet annak történetiségében láttatta, a szakrális művészet szimbolikájára hívta fel a figyelmet, amelynek konvenciója alkotó és szemlélő közös gyökerei, kultúrája révén adott. Malicski Krisztián a gregorián zenét látja az igazi szakrális, helyesebben a liturgikus zene helyén. Van olyan alkotás ugyanis, mondta, ami a műfajt megjeleníti, azaz szakrális, de nem szolgálja minden további nélkül a liturgiát, ezért nem nevezhető, nem használható egyházi zeneként, liturgikus keretek közt. A jelenlegi húros hangszerek között van olyan, aminek a templomi jelenléte türelmet és sok tisztulást igényel. A szakrális-liturgikus zene nem lehet „híg szappanlé”. Nóda Mózes egyetemi tanár, a liturgika és egyháztörténet tanára a kolozsvári teológia karon Szent II. János Pál pápa gondolatát idézve indította hozzászólását: „Szép az Isten”. A Biblia első szavai szerint a káoszból kozmosz lett, amit feldíszített a Teremtő. A szakrális zene, művészet feldíszíti a templomot és az ember lelkét. A szakrálisnak beavató, hídverő hivatása van Isten és az ember között. A művész munkája által érezni lehet Isten jelenlétét, művészete közelebb visz Istenhez. A szakrális kíváncsivá tesz Istenre.

A megszólaló rajztanárok mindketten alkotó művészek, a kiállításon is láthatóak munkáik. M. Lovász Noémi tette fel a kérdést, vajon vadászat előtt vagy utána rajzolta le a barlang falára a mammut képét a vadász? A választ is megadta: előtte, mert úgy gondolta, hogy ezzel befolyásolhatja a történéseket. Azaz a művészet kezdete egyfajta ritualitás, amelynek célja a világ ,,birtokba vétele”. A természetben is van szakralitás, tette hozzá Koncz Münich András, a világból felsejlik Isten léte. Az absztrakt művészet létjogosultsága kapcsán elmondták: a hajnalt ábrázoló festményeken nem kell feltétlenül ott lennie a kakasnak ahhoz, hogy a mű alapján a nap időszakát be lehessen tájolni.

A szervező művész felszólalásában reményét fejezte ki, hogy eljön az az idő, amikor a templom külsője mellett a belsőre is, a kellékekre, a liturgikus tér elemeire is „időt fordítunk”, olyan részletekre való figyelemmel, amelyek a hitéletünk központjára, csúcsára és forrására vonatkoznak. Remélhetőleg az igényesség és nem a tömegtermelés (ezáltal egyetlen szempontként az olcsó) lesz a döntő a liturgikus teret és cselekményt körülölelő tárgyak, kellékek terén.

Megdöbbentően őszinték voltak a rajztanárokkal érkező diákok, akik elmondták saját, a témához kapcsolódó meglátásaikat. Aki a családból erős vallási gyökereket hoz, őrzi azokat és templomban, kiállításon örömmel merül el a szakrális mai formáiban is. Akiben kamaszként meggyengülnek a vallási közösséghez kötő szálak, az is felfigyel a szakrális épület külső jelszerűségére, egy szép épület hívogató lehet, hogy annak belsejét, esetleg az ott történő tevékenységet is megnézze.

A művésztanárok azt is elmondták, szoktak szakrális témával is foglalkozni az iskolában, M. Lovász Noémi a Báthory-líceum galériájában a diákok munkáiból szervezett kiállítások sorába a karácsonyi készület jegyében ígért egy diák-ars sacra-tárlatot, amelyet érdeklődéssel várhatunk. A szakrális művészet, szemlélet, érzékenység jövője vonatkozásában ez is mutathat egy utat.
A további, elhangzott, részben elméleti kérdések mentén még sok témát vetett fel a beszélgetés: Bach lenne az ötödik evangélista? A szakrális lenne az egyetemes evangélium? Ami élvezetes, az szakrális?
A beszámolót most azzal zárjuk le, hogy az olvasóknak az egyik megszólaló gondolatát jegyezzük ide: az lesz szakrális, amit Jézus segítségül hívásával alkot a művész, és Isten dicséretével fejez be. „Soli Deo gloria.”

Fotók: Nagy Emőke, Gally A. Katalin, Sabău Trifu Cristina