Plébániai hittan: tanítunk és/vagy nevelünk?

0
257
Fotók: a szatmári egyházmegye plébániai foglalkozásain készült képek

Elengedhetetlenül fontos, hogy a heti egyórás iskolai hitoktatásnak legyen egy másik, plébániai hittanóra megfelelője is, kérték és kérik ma is az egyházmegyékben. Hogyan állunk a plébániai hittannal? Ezt a kérdést igyekszünk több perspektívából is megvilágítani. Legutóbb Miklós Csaba, a temesvári egyházmegye plébánosa írta meg, hogyan látja ezt a kérdést, az ő közösségében hogyan valósul meg a plébániai katekézis, az olvasók ezúttal Micaci Cristiannak, a szatmári egyházmegye munkatársának meglátásait olvashatják, valamint Tóth Erika szülőként osztja meg tapasztalatait.

Plébániai és iskolai hittanóra: kiegészítik egymást

Két évvel ezelőtt, 2020-ban az iskolai hitoktatás újrakezdésének harmincadik évfordulóját ültük, hiszen a rendszerváltás után az egyházmegyék komoly törekvéseket tettek annak érdekében, hogy a hitoktatás visszatérhessen iskolai keretek közé, az oktatott tantárgyak egyike legyen. A kommunizmus idején is, a legtöbb plébánián tovább zajlott a gyermekek hitre való nevelése, a rezsim tiltásai és az állandó fenyegetettség állapota ellenére, a legtöbb lelkipásztor igyekezett a hitre való vezetés ilyen formájától nem megfosztani a fiatalokat, gyermekeket. A plébánián történő hitoktatás sokkal többet jelentett az 1989-es évek előtt a hitátadás eszközénél, hiszen egyben a helyi egyházi közösség megnyilvánulásának az alkalma is volt, a templomban ünnepelt liturgia mellett. A vallásnak a tanintézményekbe való visszatérése egyben a hit oktatásának a tanrendszer szabályaihoz, kereteihez, előnyeihez és hátrányaihoz való igazodási kötelezettséget is magával hozta. Ez nem jelentette egyáltalán azt, hogy a plébániai hittanórák létjogosultsága megszűnt, hanem inkább annak volt a jele, hogy a plébániai hittan oktatási komponense áthárul a tanintézményekben végzett pedagógiai cselekményre, míg a plébániát a helyi egyházi közösségnek az építési, megnyilvánítási szerepe illeti meg. A kettőt természetesen nem lehet szétválasztani, mivel kiegészítik egymást. Az iskola – és ezt egyre inkább tapasztaljuk napjainkban – többnyire az oktatás és az ismeretátadás helye, amely saját rendszere, ritmusa, módszerei szerint működik, és így az ilyen keretek között végzett hitoktatás sem tud annyira összpontosítani a nevelési összetevőre, így ez szerep a plébániára hárul. Mondhatnánk, hogy az egyik a gyermekek értelmi világát, a másik az érzelmi világát szólítja meg.

Míg az iskolában az Istennel való kapcsolatunkat inkább értelmi szinten taglaljuk, a plébániai hitoktatás a szentségek felvételére való felkészítés által alkalmasabb az érzelmi húrok megpendítésére. Egy angol nyelvű mondás szerint – Teach, don’t preach/Taníts, ne prédikálj! – a hitoktatás a hittel kapcsolatos értelmi tudásszint növelésére hivatott, ami teljes értelemben megfelel az iskola oktatási módszerének, bár a pedagógia legmodernebb irányelvei szerint a – egyre több törekvés és kezdeményezés van ilyen téren – a gyermekek és a fiatalok érzelmi intelligenciájának a fejlesztésébe érdemes befektetni hosszútávon. Módszertanosok, egyetemi oktatók, tapasztalattal rendelkező hitoktatók olyan vallás-tankönyveket dolgoztak ki magyar nyelven az elmúlt néhány évben, amelyek követik a tanügyi minisztérium által előírt kompetenciaorientált tanmenetet. Olyan hitoktatási eszközök és segédletek láttak napvilágot tehát, akár digitális formában is, amelyek a diákokban az életre való neveléshez szükséges képességeket, kompetenciákat igyekeznek kicsiszolni.

Az ideális helyzet az volna, hogyha az iskolai hitoktatás a plébánián folytatódna, ha a kettő kiegészítené egymást, és létezne egy kétirányú visszakapcsolódás. Ennek egyik gátló tényezője az, hogy mivel az iskolai hitoktatásban gyakran csak az iskoláztatás kötelezettsége miatt vesznek részt diákok, addig a plébániai hitoktatás nem rendelkezik ilyen motiváló eszközzel. Bár sokan a diákok közül bekapcsolódnak a származási plébániájuk hitoktatásába is, a nagy többségük esetében az iskolai vallásóra egy evangelizációs eszközt jelent, hiszen ez az egyedüli hely, ahol találkozhatnak Isten üzenetével. Mindez azt bizonyítja, hogy bár nem létezik ideális helyzet, a hitoktatásnak mindkét összetevője – iskolai és plébániai – még ha műfajban, formában el is térnek egymástól, szükséges és hatékony együtt, és külön-külön is. És ha evangelizálásról beszélünk, akkor azt is hozzá kell tenni, hogy a hitoktatók szerepe nem más, mint elhinteni a hitnek a magvát, a többit pedig az Úrra kell bízni, aki a növekedést adja. Minden bizonnyal a személyes tanúságtétel a leghitelesebb módja a hit átadásának, a hitre való értelmi és érzelmi nevelésnek.

Micaci Cristian

Nem lehet erőltetni…

A mai világban, ahol egyre kevésbé fontosak az értékek vagy a hit, elengedhetetlen, hogy mind az iskolában, mind a plébániákon legyen hitoktatás. A kettő ki kell, hogy egészítse egymást és a hitoktatóknak is segíteniük kell a plébánosoknak abban, hogy a gyerekek megszeressék az evangéliumot, és buzdítsák őket, hogy járjanak misére. Kamasz lányom azt mondta, hogy az ő korukban már nagyon nehéz visszatéríteni a hitre az ettől eltért embert, de nem lehetetlen. Úgy gondolja, hogy mivel nem minden gyermek jár templomba, rendkívül fontos hogy legalább az iskolában részt vegyenek a hittanórákon, annak a reményében, hogy sikerül felkelteni az érdeklődésüket olyanoknak is, akik inkább távolodnak, mint közelednek Istenhez.

Mindig könnyebb nem hinni, mert sokan úgy érzik, ha nem hisznek, akkor nem csalódhatnak. Hittanórán érthetik meg a fiatalok, hogy míg az emberekben igenis gyakran csalódunk, Istenben sosem fogunk. Néha olyan embereken keresztül szól hozzánk, akiktől nem is gondolnánk, lehet az például egy osztálytárs is, aki ugyanazon a hittanórán vesz részt. Ha a magot elég korán elvetjük, az előbb vagy utóbb kikel és kihajt. Nem lehet sem erőltetni, sem kényszeríteni, csak türelmesen várni. Isten teremtett minket, tehát jó talaj vagyunk, és a növekedést Isten áldásával előbb vagy utóbb elérjük.

Tóth Erika