Te szoktál kommentelni?

0
232
Illusztráció: Pexels

Lépten-nyomon nagyokosokkal találkozik az ember manapság az online térben. A szó legironikusabb értelmében. A valódi okosok ugyanis egyre kevésbé szólalnak meg/fel, hangjukat elnyomja az önkéntes billentyűzetlovagok diadala, s egy idő után legyintenek: á, úgysem éri meg. Az emberiség soha nem volt ennyire bátor, sokoldalúan képzett és szabadságharcos szellemű megmondóhős, mint napjainkban. Soha ennyi politológus, jogász, virológus, hétköznapi séf, hobbi lélekgyógyász, félremotivált pedagógiai szakértő nem ömlesztette ránk kéretlen meglátásait, miután tudásuk legjavát három Wikipédia-szócikk tízszázalékos elolvasásával és kezdetleges sajtóértesülésekből táplálják.

Amikor anno útjára bocsájtották az első, csevegésre alkalmas webes fórumokat, az internetet még úgy képzelték el, hogy majd ideális virtuális kávézó lesz, ahol mindenki a legjobb tudása szerint osztja meg a legszükségesebb meglátásait, és majd csodálatos eszmék bölcsője és még csodálatosabb elmék sziporkázó törzshelye lesz. Ehelyett a kávézóból közönséges, indulatszagú kocsma lett, megfontolt gondolatok színtere helyett egymást sárba tipró, megalázó, meghallgatni és megértetni képtelen fröcsögések koszos lavórja a közösségi média. Amiért szeretjük állandóan magát a közösségi médiát kárhoztatni. Mert mindenért a Facebook, az Instagram stb. a hibás, holott mi működtetjük, mi tesszük élővé ezeket a virtuális közegeket, s határtalanul szárnyaló működésüknek a legbiztosabb alapot a szólásszabadság joga adja. Csakhogy módszeresen elfelejtjük, hogy a jog kötelezettségekkel is jár, s attól, hogy valamit lehet, még nem biztos, hogy feltétlenül kell is.

Valódi, mély szakmai tudás hiányában talán nem kéne féligazságokkal vakvágányra terelni és hergelni a hergelhetőt. Higgadt és megfontolt állapot hiányában talán nem kéne cifra káromkodásainkkal a másik törékeny önbizalmát, méltóságát hetekre, hónapokra ismeretlen mélységekbe fojtani. Talán attól, hogy lehet demokratikusan, még nem feltétlenül kell istentelenül működni. A virtuális térben sem. Talán nem kell mindenhez hozzá- és mellészólnunk, talán az állandó meggyőzés vak elhatározása helyett néha akarhatnánk valóban meghallgatni, megérteni, átlátni. Hogyha lassan is, de a becstelen netműködésünket építővé mossuk át. Mindent feltöltünk, mindent ki-, be-, fel- és odaosztunk, csak éppen a nem rombolás szándékát hagyjuk az íróasztal fiókjában. Meg a jó erkölcsöt. És a megfontoltságot. Talán nem minden szent meggyőződésünk helyes. És talán nem is annyira szent. Eszembe jut, hogy egyszer valaki azt mondta: jaj azoknak, akik bölcseknek képzelik magukat…