Illik? Nem illik?

0
871

Nem tudom, tanulnak-e még illemtant a gyermekek, szokás-e még, szabad-e még rájuk szólni, amikor a felnőttek beszélgetésébe ha kell, ha nem, bekiabálnak, ha lökdösődnek, nem köszönik meg az ajándékot, ha nem kérnek, csak követelőznek. Merthogy a poroszos nevelés végletéből a ,,gyermekbarát” és e címszó alatt mindent megengedő nevelői attitűdök közti skálán sokat, sokfélét tapasztaltam már. Jártam olyan családban, ahol szigorú etikett szerint ültek, ettek, örültek, talán még az ölelés és a jóéjtpuszi is ritkán és szabályozva volt megengedett. Voltam olyan gyermekekkel is, akik a családi hagyomány szerint magázódtak, de ez az egyetlen ,,furcsaság” nem volt akadálya sem a nevetésnek, játéknak, sem a harag pillanataiban az indulatok kifejezésének.

Látok manapság elég sok rettentően szeleburdi, szertelen, szinte ,,szétfolyó” kisgyereket, aki olyan ritkán, keveset van a szüleivel, hogy olyankor úgymond nem akarják fegyelmezéssel tölteni az időt. Csakhogy ez a gyermek nem élvezi az együtt töltött idő adta felszabadultságot, hanem összezavarodik: sosem tudja, meddig az addig és mi az elég, mi a már túl sok.

Merthogy a jó kis régimódi etikett eligazodni segített kevésbé mindennapi helyzetekben. Mint ahogy a jó szabályok az együttélést könnyítik. Hogy ne hajoljunk túl közel, bele a másik arcába, ne lépjünk az intim szférájába, ne kérdezősködjünk pusztán kíváncsiságból, ne tolakodjunk stb. Nyilván kultúránként vannak eltérések abban, mi a túl közel, de a magunk körében jó az, ha tudjuk, mit meddig. Mint ahogy az is illemszabály, mit és milyen hangosan mondunk ki a nyilvános térben (gondoljunk csak a tömegközlekedési eszközökön telefonba családi intimitásokat ordibálókra), kit köszönthetünk fel és mikor, milyen alkalomból nyilvánosan, milyen evőeszköz, pohár melyik fogáshoz való, hány órától illendő halkabban beszélni a közös térben, kit mikor hívhatunk telefonon…

Egyszóval jó, hogy vannak írásba is foglalt viselkedési szabályok, mindez segít egymástól eltérő igényű, érzékenységű embereknek egymás mellett meglenni. Jó, ha e szabályokat a családban, az iskolában, a plébániai közösségben könnyedén, játékosan, időben megtanítjuk. Mert a teljesen keretek nélkül növekedő kisgyerek szertelen, szétszórt, bizonytalan, elveszett emberré cseperedik. Amit még kuncogva elnéznek egy óvodásnak, elemistának, nem jó szemmel nézik már az érettségizett, a pályakezdő fiatal esetében. Egyenesen ellenszenves, ha újoncként akkora mellénnyel lép új közösségébe, mintha ő lenne a rangidős, a tapasztalt, a kipróbált szakember.

Az is megér egy írást, mikortól, mely szabályok nem szolgálják már a növekedést, csupán megkötöznek. De most csak a jó, hasznos szabályokról szóltunk. Segítsük gyermekeinket, fiataljainkat azzal, hogy megtanítjuk az illemet nekik!