A temesvár-erzsébetvárosi plébánia a temesvári szalvatoriánus szerzetesekkel együtt háromnapos gyalogos zarándoklatot szervezett a máriaradnai kegytemplomhoz. A zarándokok július 22-én, pénteken 10 órakor indultak az erzsébetvárosi templomtól a Gyarmatszőlős, Felsőbencsek, Saroltavár, Temesújfalu, Máriaradna útvonalon, amely gyakran gyönyörű tájakon vezetett keresztül, és július 24-én érkeztek meg Máriaradnára.
Az utóbbi években a szalvatoriánus szerzetesek kezdeményezésére a zarándokok már nem a Radnára vezető „hagyományos” úton haladnak, mivel az egyre forgalmasabbá vált, kisebb-nagyobb járművek közlekednek rendszeresen rajta, így még veszélyes is a járművek sebessége, valamint a gyalogosok számára kijelölt biztonságos út hiánya miatt.
A máriaradnai gyalogos zarándoklat, illetve a Szent Joachim és Anna ünnepe alkalmából szervezett zarándoklat a temesvári katolikusok esetében közel három évszázada hagyomány. Ez egy fogadalmi zarándoklat – az aradihoz hasonlóan – annak az ígéretnek megfelelően, hogy hálát adjanak a Szűzanyának, amiért megmenekültek a nagy veszélyektől és csapásoktól, és hogy továbbra is kérjék Mennyei Édesanyánk segítségét az egész város számára. A zarándoklatokra mindig a ferencesek, piaristák, irgalmasrendi szerzetesek, és körülbelül egy évszázada a temesvári szalvatoriánus szerzetesek részvételével és vezetésével került sor. Az alábbiakban egy résztvevő, Vlad Colareza, e búcsújárás „veteránja” vallomása olvasható.
„Amikor a zarándoklat szóra gondolok, az elmélkedés, a béke gondolata jut az eszembe. És számomra ez azt jelenti: egy kedves csoport, amelynek tagjai egy adott kegyhelyre mennek imádkozni, pozitív gondolatokkal, azzal a vággyal, hogy megszabaduljanak a nehéz gondolatoktól, és javítsák az Istennel való kapcsolatukat. Az ima, az egység és az éneklés a fő pontok. A radnai kegyhelyre való zarándoklat kihívás számomra. Korábban hétszer gyalogoltam végig, és minden alkalommal, amikor jelentkezett a fáradtság és a lábfájdalom, azt mondtam: ennyi volt, soha többé nem megyek. És mégis újra elmentem a következő évben, és az azt követő évben is, és így tovább. Az egészségügyi problémáim után azt hittem, hogy soha többé nem leszek képes ennyit gyalogolni, de Isten segítségével idén újra, immár nyolcadik alkalommal gyalogoltam P. Gál Márton szalvatoriánussal és a többi résztvevővel együtt. A természet szépsége, a csend, a meleg, a lépések hangja és a fűben rejtőző rovarok az elmélkedés és az imádság részei voltak, amelyeken keresztül megpróbáltam megszabadulni a szenvedéstől és kommunikálni Istennel a hivatásomról. Az első válasz az volt, hogy elvesztettem a zsebemben lévő rózsafüzért, és rájöttem, hogy többet kell imádkoznom. De a zarándoklat legszebb válasza az volt, hogy Isten szeret engem, az ő teremtménye vagyok, és nem vagyok egyedül. Ő minden próbatételben a rendelkezésemre áll és mellettem van. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Istennek ezért a szép élményért, a szalvatoriánus szerzeteseknek a szervezésért, Imogen Tietzenek a gondoskodásért és a bibliai indíttatásért, valamint a barátoknak, akik velem voltak és széppé tették ezt az időt.”
Forrás: Vlad Colareza/A temesvári püspökség sajtóirodája
