Csak a mai nap kell józannak maradnom!

0
222
A lelkigyakorlaton találkoztam egy közösséggel, ahol megértették, hogy min megyek át és mennyire nehéz. Fotó: Gyulafehérvári Caritas

Évente háromszor tart lelkigyakorlatot szenvedélybetegeknek és hozzátartozóknak a Caritas Ki-Út programja, a Segítőnővérek közössége és a magyarországi Katolikus Alkoholistamentő Szolgálat. A program második alkalmát a székelyudvarhelyi Szent Pió Lelkigyakorlatos Házban tartották, ahol tizenhárom gyógyulni vágyó szenvedélybeteg és hozzátartozó vett részt. Egy, az eseményen részt vevő felépülő szenvedélybeteg személyes élményét, élettörténetét olvashatják.

Évekig éltem félelemben, marcangoló bűntudattal, lelkiismeret-furdalással, belső ürességgel és leírhatatlan fájdalommal. Az alkohol ezt adta nekem. Eleinte kecsegtetett, behúzott, elhitette, hogy felszabadulást, jókedvet, ellazulást fogok megélni, akárhányszor fogok inni. Így visszanézve látom, hogy áldozat lettem, akit az ital becserkészett, becsapott, és én elhittem neki, hogy örökké ezt nyújtja: átmeneti jókedvet, lazaságot, ami egy nehéz, stresszes munkanap után, – bevallom – jólesett. De nem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ideig-óráig nem ezt kaptam, de nem tudom pontosan, hogy mikor alakult át az alkohol nyújtotta kecsegtető állapot. Nem ezt ígérte, amit aztán később adott. Átvert, és lassan, alattomosan a fogja lettem. A fogolylét kegyetlen állapot. Kiszolgáltatott lenni egy tárgynak.

A lelkigyakorlaton József élettörténetét vettük át részletesen Gyuri atya előadásaiban. Az előadások során felismertem József élettörténete által, hogy milyen is a saját függőségem. József is börtönbe került, lábait béklyóba szorították, ő maga vasban járt. Én is valahogy így mentem a lelkigyakorlatra, ugyanis az egész életem láncokkal volt körbevéve. Ezek a láncok nem láthatóak külső szemmel, de nagyon is érezhetőek a mindennapokban: reggelizni nem tudtam, mielőtt nem ittam meg egy pohárral, remegett mindenem, minden gondolatom az italozás körül forgott, türelmem már nem volt, ideges és erőszakos lettem, pedig én nem ilyen voltam. Minden kicsinységre elveszítettem a fejem, és innom kellett. Megtanultam, hogy egy alkoholista iszik örömében, bánatában és csak úgy. Mindent tudtam kifogásként használni, csak hogy ihassak. Nem szabad akaratomból ittam. Függőségem miatt ittam. Ha visszaemlékszem fiatalkoromra, én már akkor eldöntöttem, hogy nem leszek tróger, alkoholista. Most már belátom, hogy ez nem akarat kérdése. A függő életében az akaratot az alkohol irányítja.

Itt, a lelkigyakorlaton megtanultam, hogy az alkohol mindig erősebb, mindig ő győz. Hiába akartam én saját magam megállni és nem inni. Kellett. Voltak hosszabb-rövidebb próbálkozásaim, hogy abbahagyjam az ivást, de végül mindig az alkohol győzött. Tudtam én dolgozni is járni, voltak cimboráim is, ivócimborák, és ami most nekem a legfontosabb, hogy van családom is… Még! Ezért hálás tudok tenni.

Az ital engem teljesen megváltoztatott, más emberré váltam az évek során. Nem ilyen ember akartam lenni gyerekként. Sose akartam alkoholista lenni, és sokszor akartam abbahagyni, viszont az alkohol nem akarta. Nem engedett. Nem tudtam kikötözni magamat a rabláncok közül, annak ellenére, hogy évekig próbálkoztam, megígértem én mindenkinek, de nem ment. Egyedül semmiképp.

A lelkigyakorlaton találkoztam egy közösséggel, ahol megértették, hogy min megyek át és mennyire nehéz. Nem ítélkeztek, végre nem hallottam, hogy csak akarni kell, és abba lehet hagyni. Nem! Nem lehet akarattal. Én nem tudtam, viszont most tudom, mit nem akarok. Nem akarom tovább így folytatni. Fel akarom építeni az életem. Lassan-lassan, lépésről lépésre megtanulni élni, megtalálni magamat, visszatalálni a hitemhez, a családomhoz, a gyerekeimhez. Tudom, hogy ez nem fog menni egyik napról a másikra, de reményekkel telve jöttem el a hétvégéről, és megtanultam, hogy csak a mai nap kell józannak maradnom. Szeretnék ennek a közösségnek a tagja maradni, hogy épülhessek tovább.

Egy felépülő szenvedélybeteg

Forrás: Gyulafehérvári Caritas