Hét tipp az örömteli papsághoz

0
610
Thomas Merton trappista szerzetes és író

Nem a papi tökéletesség, nem a liturgikus elegancia és nem is az adminisztratív zsenialitás a pap legfőbb erénye. Hanem az, ha megmarad vidám, örömteli embernek. Olyannak, aki tudja, hogy maga is bűnös ember, és azt is tudja, hogy az Úr rátekintett. Damian J. Ference, a Clevelandi Egyházmegye papja ezt vallja, s ezt osztotta meg az America jezsuita magazin hasábjain. Damian J. Ference egyben egyházmegyéjében az evangelizációért felelős vikárius, a plébániai élet és a különleges szolgálatok titkára, a Borromeo Szeminárium filozófiaprofesszora.

2013 és 2019 között az Ohio állambeli Hudsonban található Szűz Mária plébánián hét férfit szenteltek pappá, hét egymást követő évben egyet-egyet. Erre a plébániára szólt az első papi kinevezésem, így mindegyiküket ismertem, és láttam, hogy a hitben való képzésük milyen módon volt igazi közösségi erőfeszítés. A plébánián töltött éveim alatt, 2003-tól 2007-ig, egy hihetetlenül tehetséges és hűséges ifjúsági lelkésszel és önzetlen alapszemélyzetével dolgoztam együtt, egy csodálatos és nyitott, baby-boomer lelkipásztor támogatását élveztem, és megtapasztaltam egy egész plébánia imádságos és buzgó elkötelezettségét a fiatal tanítványok nevelése és a világban való küldetésük megtalálása iránt.

Amit én ebbe az egyvelegbe belevittem, az nem a papi tökéletesség, a liturgikus elegancia vagy az adminisztratív zsenialitás volt, hanem egy olyan bűnös ember öröme, akire az Úr rátekintett. Soha nem állítanám, hogy én vagyok az egyetlen oka annak, hogy ez a hét férfi ma pap – természetesen mindannyiuknak megvan a maga egyedi története és hatása –, de azt hiszem, nekik is segített, hogy a saját papi hivatásom nagy örömet okoz nekem. Így plébánosként töltött időm alatt képes voltam olyan örömteli tanúságot tenni a papságról, amely emberi, és ezért elérhető, utánozható. Azt is gondolom, hogy saját örömöm segített abban, hogy e fiatal férfiak szülei kevésbé aggódjanak amiatt, hogy fiaik papok lesznek.

Az öröm ajándék, és én gyakran megtapasztalom. Ugyanakkor készséggel bevallom, hogy időnként túl fáradt, túl gyenge, túl lusta vagy túl büszke vagyok, ilyenkor elveszítem az örömömet. Mégis azt tapasztaltam, hogy ha a következő hét dolgot tudatosan gyakorlom, akkor jobban meg tudom tartani ezt az örömöt. Ez a hét gyakorlat nem csak a papoknak való, de azért írok róluk a papság kontextusában, mert az elmúlt 19 évben ezt ismertem meg. Ki-ki alkalmazza őket a saját életéhez, ahogyan jónak látja, mert a legnagyobb evangelizáció, amit kínálhatunk, az örömteli egyház.

Imádkozz! Ferenc pápa első apostoli levelében Az evangélium öröme címmel ezt írja: “Minden keresztényt, mindenütt, ebben a pillanatban, meghívok minden keresztényt a Jézus Krisztussal való megújult személyes találkozásra, vagy legalábbis arra a nyitottságra, hogy engedjék, hogy találkozzon velük; arra kérek mindenkit, hogy ezt minden nap csalhatatlanul tegyék”. Ez a meghívás annyira alapvető és annyira nyilvánvaló, hogy könnyen figyelmen kívül hagyható vagy elfelejthető, még (különösképpen) a papok részéről is.
Felszentelésük által a papok egyedülálló módon Krisztushoz vannak konfigurálva, és arra hivatottak, hogy szóval és példával vezessenek másokat, különösen az imádságos élet ápolásában. De ha valakinek az a hivatása, hogy profi imádkozó legyen, időről időre – a szentmisén, az officium imádkozásakor vagy akár a személyes áhítatok során – kísértésbe eshet, hogy bekapcsolja a robotpilótát. Tapasztalatból írok. Rengeteg a zavaró tényező, és ha nem vagyok éber, hogy felismerjem ezeket a zavaró tényezőket, ha nem imádkozom velük együtt vagy rajtuk keresztül, akkor elveszik az a mindennapi megújuló személyes találkozás Jézus Krisztussal, amely elengedhetetlen az örömteli papsághoz. A jó imádság kemény munka, fegyelmet igényel. Még ahhoz is, hogy egyszerűen elmondjuk Jézusnak: “Uram, fáradt vagyok” vagy “Uram, szükségem van rád”, és aztán meghallgatni a válaszát, kitartás és alázatosság kell, amelynek gyümölcse az öröm. De az a pap, aki nem veszi komolyan az imádságot, még a legegyszerűbbet sem, nem várhatja komolyan el, hogy örömteli legyen.

Tarts fenn erős baráti kapcsolatokat, azaz legyenek jó barátaid. Arisztotelész azt írja, hogy mindenki barátokra vágyik, senki sem akar barátok nélkül lenni, és igaza van. Jézus Krisztusnak, aki mindenben hozzánk hasonló, kivéve a bűnt, voltak barátai. Ferenc pápa július 29-ét Szent Márta, Mária és Lázár ünnepévé nyilvánította, Jézus három legközelebbi barátját ünnepelve. (Egy ideig csak Szent Márta napja volt.) Az evangéliumok szerint Jézus szoros barátságban volt Péterrel, Jakabbal és Jánossal is, nem beszélve Mária Magdolnáról.

Jézushoz hasonlóan egy örömteli papnak is jó baráti kapcsolatai vannak mind paptestvérekkel, mind laikus férfiakkal és nőkkel. A papoknak olyan barátokra van szükségük, akikkel megoszthatják az életüket, olyan emberekre, akikben megbízhatnak, és akik megbízhatnak bennük. Aquinói Tamás megjegyzi, hogy a barátok segítenek hordozni a terheinket – megosztják velünk a keresztjeinket, mint Cirenei Simon –, és úgy gondolja, hogy egy barát látványa arra emlékeztet, hogy szeretnek bennünket. Milyen igaz! A szüleim elhunytak, én pedig kis családból származom. Túlzás nélkül állíthatom, hogy a barátaim nélkül nem tudnék papként boldogulni. Ők nagy örömet okoznak nekem.

Fogadd el az emberségedet. Az egyik legdrasztikusabb változás az életben, amikor szeminaristából pap leszel. Még a legjobb szemináriumi képzés mellett is nehéz felkészülni arra a napra, amikor a világ egyik legtitokzatosabb emberének fognak tartani – furcsa ruhákat viselsz, úgy döntesz, hogy nem házasodsz meg, szentségeket szolgáltatsz ki, bűnös társaidnak prédikálsz, és az emberek meghívnak életük legfontosabb pillanatair: házasság, a születés, a bűnnel való küzdelem, szenvedés, betegség és halál mozzanataiba. Vannak, akik szeretnek azért, mert pap vagy, és vannak, akik megvetnek emiatt, de ritka az az ember, aki nem gondol erről semmit. Fontos emlékezni arra, hogy mielőtt egy ember pap lenne, ő ember – emberi lény. A legvidámabb papok, akiket ismerek, vállalják emberségüket; nem menekülnek előle. Élvezettel fogyasztanak egy jó ételt, egy jó italt, örömmel vannak együtt jó barátokkal, hallgatnak jó zenét, olvasnak el egy jó regényt, szemlélik a jó művészetet, kirándulnak. És sokat nevetnek. Igaz, hogy a papság komoly dolog, de emberi dolog is. Úgy tűnik, a legvidámabb papok azok, akik ugyanolyan hangon beszélnek, akár reverendát viselnek, akár a torna-, konditeremben, akár nyaraláson vannak. Ők nem a hivatalukkal, hanem az emberségükkel vezetnek, másokat is rávezetnek arra, hogy a megtestesülés örömét, a papság szépségét és misztériumát vegyék fontolóra.

Barátkozz azokkal az emberekkel is, akik kellemetlen, nehéz helyzetbe hoznak. Jézus szereti a bűnösöket. Mivel mindannyian bűnösök vagyunk – ezt minden szentmise elején elismerjük –, ennek a valóságnak vigasztalnia kell minket. Idővel azonban könnyen elfelejtjük. Mi, papok és laikusok egyaránt gyakran esünk abba a csapdába, hogy többnyire olyan emberekkel vesszük körül magunkat, akik azt hiszik, amit mi hiszünk, és azt gondolják, amit mi gondolunk. Az ilyen emberekkel biztonságban és kényelemben érezhetjük magunkat. Az evangéliumok azonban arról tanúskodnak, hogy bár Jézusnak voltak jó barátai , akiknek körében vigasztalódott, töltekezett, 0de a társadalom peremén élőkkel, köztük a bűnösökkel és a vámszedőkkel is találkozott, velük is kapcsolatban volt. Azért ment hozzájuk, mert szerette őket, és tudta, hogy a szívük végső soron neki van teremtve. Azzal, hogy Jézus szerette a bűnöst, meglágyította a bűnös szívét a megtérésre, ami örömöt eredményez. Az örömteli papok soha nem felejtik el, hogy Jézus először bűnösként szerette őket, és továbbra is így tesz. És aztán ugyanezt teszik ők maguk is másokért.

Tiszteld minden ember méltóságát (még azokét is, akik bosszantanak). Amikor szeminarista voltam, a szeminárium rektorával osztottam meg a papsággal kapcsolatos és az egyházmegyére vinatkozó gondolataimat. De a világról és az egyházról alkotott nézeteink nagyon különbözőek voltak. Nem mindig kedveltem őt, de végső soron szerettem. Amikor meghalt, megtiszteltetés volt számomra, hogy koncelebrálhattam a gyászmiséjén, és hiszem, hogy ő is megtette volna ugyanezt értem. Ha az ember szíve tele van gyűlölettel, nincs helye az örömnek. A legtöbbünk életében vannak olyan emberek, akik a bőrünk alá bújnak, és vannak, akik az idegeinkre mennek. Ez rendben van. Ha szeretjük azokat az embereket, akik nem mindig szeretetre méltók, az egy módja annak, hogy emlékezzünk arra, mindenki számít, még azok is, és különösen azok, akiket nehéz szeretni. Az öröm, amely abból fakad, hogy szeretjük azokat az embereket, akikkel nem mindig jövünk ki jól, valódi és ragályos.

Vállalj kockázatot. Amikor elküldtek doktori tanulmányokra, úgy gondoltam, hogy Clevelandbe visszatérve a következő tíz évben a mi kis főiskolai szemináriumunkban fogok tanítani, ahogy az eredeti tervben szerepelt. Néhány hónappal a doktori védésem előtt az új püspököm meglepett azzal, hogy felkért, vállaljak el egy új pozíciót mint az evangelizációért felelős vikárius. Igent mondtam, de igazából nem tudtam, mire mondok igent, mivel még nem volt munkaköri leírás. Azt mondta, legyek fantáziadús és kreatív, segítsek neki abban, hogy egyházmegyénk minden erőfeszítését az evangelizációra összpontosítsam. Mivel nem tudtam, mit csinálok, nagy vigaszt nyújtottak a keresztúti stációk, különösen az, hogy Jézus háromszor esett el a Golgotára vezető úton. A szolgálatban nagy a nyomás, hogy mindent tökéletesen csinálj, de Jézus szenvedése része volt a szolgálatának, és a három elesése arra emlékeztet, hogy mi is el fogunk esni. Nem minden fog működni, amit papként megpróbálok, még a legjobb tervezés mellett sem. De az Úr megjutalmazza azokat, akik kockázatot vállalnak az ő országáért. A jutalom az örömteli szív.

Hagyd, hogy Jézus végezze a mentést, a megváltást. Talán a legnagyobb veszélyt a pap örömére az a kísértés jelenti, hogy önmagát tekinti a megváltónak. A papnak mindent helyre kell hoznia, mindent meg kell javítania, minden sebet be kell kötnie és minden beteget meg kell gyógyítania, nem is beszélve a költségvetés egyensúlyáról, a tető megjavításáról és a jó prédikációkról. Az örömteli papok kiveszik a szabadnapjukat, szabadságot vesznek ki, évente elvonulnak, időt szakítanak az olvasásra és a testmozgásra. Ezzel példát mutatnak az embereknek arról, hogy az emberi életben milyen helye van az imának és a szabadidőnek, harcolnak a munkamánia kísértése ellen, amely sokakat érint. Az örömteli pap emlékezik arra, hogy Jézus az Úr és Megváltó.

Damian J. Ference

Fordította és összeállította Bodó Márta

Fotó: pixabay