Nem is volt kérdés a családban, hogy ott van a jó Isten

0
261
Fotó: Czinzel László/Családi Hétvége, SZatmárnémeti

KERESZTES ILDIKÓ minden erdélyi magyar büszkesége, de nemcsak sikerei és gyökerei okán, hanem azért is, mert nem felejtette el a gyökereit, sőt, gyakran látogat haza, Marosvásárhelyre, kolozsvári barátaihoz, szinte ingázik a két ország között. Máté Péter-díjas énekesnő, számos színház szeretett és elismert előadóművésze, akinek különleges hangját millió közül is felismernénk, de vallja, hogy a sikerének titka mögött ott a jó Isten és a gondviselés.

Gyermekként tornásznak készült, mégis zenei-színházi pályafutás lett belőle. Miért? És mi történt a tornával?

A tornában nagyon hamar ki lehet öregedni, fiatalos sportág, nem tart egy életen át, s bár később elvégeztem a testnevelési egyetemet, tudtam, hogy nem ebben fog az életem kiteljesedni, nem ez lesz az élethivatásom. Amíg Marosvásárhelyen éltem, nagyon komolyan tornáztam, egészen a középiskola utolsó évéig, de igazából már kisgyerekkorom óta a színpadon képzeltem el magam. Nyilván akkor még konkrétan nem tudtam megfogalmazni, hogy ez hogyan, milyen formában fog majd megvalósulni. Miután elköltöztünk Magyarországra édesanyám második házassága révén, megkerestem azokat a fórumokat, ahol kiderülhetett, hogy valóban tehetséges vagyok-e, így elég korán eldőlt, hogy az én hivatásom helyszíne a színpad lesz.

Volt meghatározó pont az életében, aminek következtében biztosan eldőlt, hogy énekléssel fog foglalkozni?

Az már kisgyerekkoromban egyértelmű volt, hogy a színpad vonz, csak azt nem tudtam akkor még, hogy színésznő vagy énekesnő leszek, ahogyan azt sem tudtam, hogy ebben a szakmában kicsit mindkettőnek lenni kell. Amikor gyermekként a tévében vagy a színpadon álló embereket csodáltam, éreztem, hogy az én életem nem lesz majd hétköznapi, átlagos. A környezetem szerint állítólag meg is fogalmaztam ezt, és akkoriban mindezek nagyon elrugaszkodott álmoknak tűntek mindenki számára, sokáig én magam sem hittem, hogy egyszer valóra válhatnak. Sok „leg-” volt az életemben, nehéz lenne összefoglalni mindet, ugyanakkor pályám elején már legalább tíz éve voltam viszonylag elismert énekesnő, de én még mindig nem akartam elhinni. Kaptam egy adottságot a jó Istentől, amivel azt gondolom, hogy nekem élnem kell. Nem visszaélnem, hanem élnem, a szó legnemesebb értelmében. Erős hitet is kaptam, ami elkísér az utamon. A tornasportban alázatot, munkabírást, kitartást tanultam. Nem adták könnyen a sikert, Erdélyből kiköltözve pláne nem volt könnyű elindulni, gyakorlatilag édesanyám mindenét ott hagyta Romániában, egy élet munkáját, itt meg teljesen elölről kellett kezdenie. Ez volt a szabadság ára a Ceaușescu-rendszerben. De közben sok olyan ember szegődött mellém, aki egyszerűen szerette azt, amit én képviselek, és segítettek.

Fiatalon került el tehát Marosvásárhelyről Magyarországra, de azóta is rendszeresen hazalátogat. Sőt, mintha ingázna a két ország között. De hol van az igazi otthon, mi az igazi otthon Keresztes Ildikó számára?

Ahogy haladok előre a korral, egyre jobban vágyom haza. Nemrég játszottunk például Szatmárnémetiben, ahol fantasztikus fogadtatásban volt részünk, de most újra hazalátogatok Marosvásárhelyre és útba ejtem Kolozsvárt is, mert ott is vannak barátaim, ott jártam két évet balettintézetbe. Nagy az öröm most nálunk a családban, mert nagynéni lettem, a testvéremnek megszületett a kislánya, most ez az oka a hazaútnak, de egyébként is nagyon szeretek hazajárni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert két otthonom is van. A gyökereim nyilván Erdélyben vannak, mindig különleges élmény hazamenni, sokszor elgondolkodom mostanában, hogy idősebben valószínűleg még több időt fogok Erdélyben eltölteni. Egyik kedves barátnőm is most, nyugdíjba vonulása után vált kétlakivá. Lehet, hogy rám is ez vár. Nagyon erősen kötődöm haza. Emiatt sajnálom is nagyon, hogy az idén például nem jutottam el Csíksomlyóra, legutóbb 2019-ben voltam, azóta is vágyom vissza. Nagyon sokat köszönhetek a hitemnek, a jó Istennek, állandóan úgy érzem, hogy a gondviselés mindig velem van. Nem tudok rendszeresen templomba járni, de ő nekem állandó kapaszkodó. Amikor már semmi másom nincs, mindig segítségül hívhatom.

Az anyaországi és az erdélyi kisebbségi magyar világban is otthonosan mozgóként hogyan látja: mi az az érték, amit mindenképpen ki kell vinni az anyaországiaknak, és mi az, amit onnan kell elhozni?

Az anyaországba mindenképpen a még mindig sokkal nagyobb lelki tisztaságot, emberséget, egyszerűséget és alázatot kéne hozni, összetartó szeretetet. Erdélybe talán bátorságot, nagyobb nyitottságot kéne vinni, mert bár nem mindig tart a legjobb irányba az egyre kinyíló világ, de sok mindent magunkba szívhatunk, tanulhatunk, utazhatunk, több a lehetőségünk. Nagyon fontos állandóan tanulni, mert minél többet tanuljuk önmagunkat és a nagyvilágot, annál inkább jövünk rá arra, hogy nem tudunk eleget.

Említette, hogy mindig érzi: kíséri az útján a gondviselés. Mikor és hogyan ismerkedett meg az Istennel?

Ez nálunk a családban természetes volt mindig is, soha nem volt kérdés, hogy ott van nekünk a jó Isten. Katolikus családból jövök: nagyon szerettem hittanórára járni, nagyszerű pap bácsim volt, néha még ma is beszélünk, szeretném is egyszer meglátogatni. Akkor egy olyan világba csöppentem, annyi ajándékot kaptam a hit által, hogy ez számomra egy életre megkérdőjelezhetetlenné vált. Nyilván az én életemben is történtek olyan események, mint bárki máséban is, amikor úgy érezzük, hogy már nincs emberi kapaszkodó, már az önmagunkba vetett hitünk is elvész, és csak a jó Istenbe, a hitbe tudunk kapaszkodni, és onnan valahogy visszatalálunk önmagunkhoz. Ezért is sajnálom nagyon, amikor valaki nem érzi ezt a kapaszkodót lehetőségnek, nem hisz, mert olyankor mindig arra gondolok: mi az utolsó reményszál, az a valami, amibe ha belekapaszkodik, még vissza tudja húzni magát?

Keresztes Ildikó hogyan tartja a kapcsolatot Istennel?

Azt tapasztalom, hogy ezek olyan intim dolgok, amikről az ember nem szeret, nem tud könnyen beszélni, de most talán megtehetem: minden nap szoktam imádkozni. Nagyon szeretem ugyanakkor a templomok hangulatát. A világ összes pontján, ahol eddig megfordultam, mindig igyekeztem az ikonikus katedrálisokat, templomokat meglátogatni. Az biztos, hogy egyetlen utazásomról sem jövök úgy haza, hogy ne lássak legalább egy templomot. Legutóbb Portugáliában voltam éppen húsvétkor, és el tudtam menni a lisszaboni katedrálisba a húsvéti misére. Egyik hobbim a keresztgyűjtés, szoktam is mondogatni, hogy a név kötelez: mindenhonnan, ahová elutazom, hazahozok magammal egy keresztet. Már jó gazdag a gyűjtemény.

Nem tudom nem megemlíteni a látványos kereszttetoválást a karján. Mi a története?

Én későn tetováltattam, hirtelen felindulásból nem is okos dolog ilyesmit elkövetni, mert az ember később könnyen megbánhatja. Negyvenévesen számomra teljesen kézenfekvő volt, hogy az első tetoválásom egy kereszt lesz. Talán nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, azóta sem bántam meg.

Gyökereihez köti, kifejezi a hitét, de azért a hit és a gyökerek nyílt vállalása ebben a formában nem mindenkinek kézenfekvő, pláne, hogy napjainkban könnyen kitámadják akár a hitéről beszélő embert…

Én elfogadó ember vagyok, nyilván nem a szélsőségekről beszélek, de tiszteletben tartom mindenkinek a hitét, az egyéni hitéletét, elképzelését a világ működéséről, ugyanakkor ezt én is elvárom. Egyszerre tartom magam konzervatív és nyitott embernek: nem szeretek ítélkezni, de ugyanezt elvárom másoktól is. Az ítélkezés a jó Isten dolga.

Magyarország kis ország, éppen ezért nem egyszerű állandóan ragyogó csillagként megmaradni egy életen át a művészi pályán, Keresztes Ildikónak viszont ez sikerült. Vannak szakvélemények, amelyek szerint ugyanakkor nemcsak a különleges énekhangnak és zenei tehetségének köszönhető ez, hanem annak is, hogy egyfajta, egész lényében érzékelhető őszinteség árad önből. Valóban ez a sikere titka?

Nem hiszem, hogy a színpadi sikerre van recept. Az egész családban nálunk többfelől érzékelhető a művészi hajlam, de igazán senki nem teljesedett ki benne korábban. Kicsit olyan vagyok, mint egy tégely, aki összegyűjtötte a családban a jó képességeket, ez egy adottság, ami mindenképpen hozzájárult a sikerhez. De az embereket meg tudtam lepni a hangommal is, mert legtöbben nem ilyen hangszínre számítanak egy nőtől az én alkatomban. És igen: nem tudok másmilyen lenni, mint őszinte. Talán a székely–örmény származásom miatt, nem tudom, de őszintének lenni számomra a legkifizetődőbb dolog. Nagyon álságos világban élünk, szinte mindenki szerepet játszik, én így nem tudok működni. Talán ez a fajta önazonosság jön át a fellépésekből. Ugyanakkor éppen az őszinteség miatt nagyon megosztó személyiség is vagyok, erős jellem lévén. Van, aki ezért kapásból nem szeret, holott még soha egyetlen szót sem beszéltünk, később pedig kellemesen csalódtak, amikor kicsit megismertek, hogy valójában milyen egyszerű is vagyok, nincsenek sztárallűrjeim. Ítélkezni nagyon könnyű. Én egyszerűen szeretek színpadon lenni, ott érzem magam elememben, egy-egy dalért hajlandó vagyok szívem-lelkem, mindenemet odaadni fellépéskor. És ennek a legjobb útja az őszinteség. Ennek eredményét például egyszer úgy tapasztaltam meg, hogy éppen hazautaztam Marosvásárhelyre, ültem egy Bolyai utcai kávézóban. Ott sétált el egy idős házaspár, odajöttek hozzám és azt mondták: nem akarnak megzavarni, csak hadd öleljenek meg. Ilyenkor érzem azt, hogy ezért a szeretetért érdemes volt mindazt végigjárni, elszenvedni, amivel ez a gyönyörű, de bonyolult pálya jár. Igyekszem mindig úgy énekelni, mintha utoljára tehetném, mert azt gondolom, hogy másként nem érdemes.

Ez fel is tűnik napjaink túlságosan is szűretlen, sokszor lapos zenei palettáján, amelyen nem egyszerű ezt a fajta minőséget megtalálni. Mi a jó zene ismérve?

Nagyon szerencsés generáció tagja vagyok: olyan környezetben, olyan intellektuális közegben nőttem fel Marosvásárhelyen, ami igencsak meghatározta a világnézetemet, a szubjektív szűrőimet. Nagyon jó baráti társaságom volt, akik minőségi zenét hallgattak, színházba jártak, sokat olvastak, jó filmeket néztek. Nagyon hálás vagyok azért a társaságért, mert meghatározták az ízlésvilágomat. Ma mindenhez nagyon könnyen hozzájutunk az interneten keresztül, a gyerekek mindenféle tartalomhoz hozzáférnek, a jó mellett a silányhoz, a rosszhoz is. Olyan mértékben áramlik az információdömping, hogy ha nem irányítja valaki a folyamatot, akkor a gyerekek, fiatalok nem tudják kiválasztani a jó irányt. Az emberekhez valahogy könnyebben utat talál a középszerű tartalom. Szülőknek, pedagógusoknak a felelőssége, nagy feladata, hogy a minőségi felé terelje a friss generációkat. Meg kell tanítanunk nekik felismerni a különbséget a minőségi és a nem minőségi között. A tehetségkutató után látom, hogy vannak olyan fiatalok, akik ilyen szempontból jó környezetben nőttek fel, és azóta is megállják a helyüket a pályán. A világhálónak köszönhetően könnyen és gyorsan lehet bárki sikeres, de kérdés, hogy maradandó-e, amit létrehoz. Lehet, úgy tűnik, hogy ma éppen valaki nagyon sikeres, rengeteg követője van a virtuális térben, de néhány év múlva már nem is emlékszünk rá. A minőség viszont tartós. Én soha nem hittem a rövid távú elképzelésekben, mindig egy életre terveztem. Hála Istennek ma is vannak olyan fiatalok, akik hasonlóan gondolkodnak.

Számos színpadon játszott már, mostanában elsősorban a Turay Ida Színház deszkáin. Hogyan, miért lett az énekesnőből színésznő is?

Ez is gyerekkoromig nyúlik vissza: mindig szerettem bohóckodni, aztán akadtak olyan emberek az életemben, akik úgy látták, hogy van keresnivalóm a színházban is. Most már lassan huszonöt éve játszom, legutóbb Csokonay Karnyónéját mutattuk be, amiben enyém a címszerep, de nagyon szeretem az Edith Piaf életéről szóló darabot is, amiről annyit elárulhatok, hogy valószínűleg nemsokára Erdélybe is el tudjuk ismét hozni. Most a Budapesti Operettszínházban is játszom a Nine című musicalben, de most színházilag szünet következik, a nyári időszak a koncerteké.

Azt hiszem, enyhe kifejezés a mozgalmas szó, amivel Keresztes Ildikó napi működését leírom itt most, de mindenki megpihen időnként. Ön mivel, hogyan?

Engem az utazás kapcsol ki, amikor eljutok más helyekre, ahol más impulzusok érnek, más illatok, más színek. A hazautazás is idetartozik. Ha nem tudok elutazni hosszabb időre, az egyedüllétben, passzívan tudok megpihenni egy jó könyv, film vagy a kutyám társaságában, a lényeg, hogy ne kelljen akkor megfelelnem semminek és senkinek.