Ki volt Szentkereszty Stefánia, Háromszék nagyasszonya?

1
198
Fotó: Szentkereszty Egyesület. A bárónőt ábrázoló festményt Kosztándi Jenő festőművész adományozta az egyesületnek.

A 19. század utolsó évtizedeiben alapítványi hölgyként ismert zágoni Szentkereszty (Stephanie) Stefánia (1842–1906) jelentős szerepet töltött be Háromszék vármegye szociális és művelődési életében. Kezdeményezésének és tevékeny támogatásának köszönheti Kézdivásárhely a Stephanie Menházat, amelyet a város szegény és munkaképtelen rászorulóink létesített, az Erzsébet Árvaleány Nevelő Intézetet (1873), a Rudolf Magánkórházat, az Oltáregyletet, a Magyar Vöröskereszt kézdivásárhelyi fiókját.

A fenti intézményeknek elnöki tisztét is betöltötte. A kézdivásárhelyi jótékony nőegylet tiszteletbeli elnöke és alapító tagja, de ugyancsak egyik alapítója volt a városi Kaszinónak is. Zágonban óvodát alapított. Munkássága érdemeként Kézdivásárhely díszpolgárnőjévé választotta, az uralkodó kitüntette az Erzsébet-rend és a Koronás Arany-érdemkereszttel, de a brünni Maria Schul-féle nemes alapítványi hölgy rangos kitüntetését is magáénak tudhatta. 1906. május 26-án bekövetkezett halála után is számos általa hagyott alapítvány tanúskodott áldozatkész életéről. A bárónő gondoskodó tevékenysége halála után is folytatódott, végrendeletében arról olvashatunk, hogy alapítványokkal támogatta az általa alapított intézetek működését, s tette ezt úgy, hogy eközben a Szentkereszty család támogatásra szoruló tagjairól sem feledkezett meg, számukra is családi alapítványokat létesített. Feltehetjük a kérdést, mi motiválta a bárónőt az intézetalapításoknál és támogatásoknál?

A jótékony cél elérését mindenképpen első helyen kell említenünk, de megfigyelhetjük, hogy az alapítványok néhány kivétellel mindig alapítójuk nevét vették fel. Nevét az 1873-ban létesített Erzsébet Intézet kertjében felállított kápolna homlokzatán elhelyezett feliratban is megörökítette, az intézetben felállított képtár is felvette. Neve az általa alapított intézetek elnevezésében is fennmaradt, amely a társadalom részéről tapasztalt elismerésnek is köszönhető. Elég, ha felidézzük, hogy még életében az általa kezdeményezett menház létesítése után annak megszervezésével megbízottak kezdeményezésére hálából vette fel az intézmény a Stephanie Menedékház nevet, amelynek utódintézménye ma Hídvégen működik. A kor kedvelt szójárásával őt ,,az ég jókedvében ajándékozta Háromszék megyének”. Az alábbiakban a hétköznapinak korántsem mondható hölgy életének fontosabb állomásit ismerhetjük meg.

1842. február 5-én született a család zágoni kastélyában. A keresztségben a Stefánia mellett a Klára Mária nevet is kapta, hogy elnyerje égi névrokonainak mennyei pártfogását. Gyermekkorát Hosszúaszón (ma Fehér, korábban Küküllő vármegye), Szamosfalván (Kolozs megye) illetve Kolozsváron töltötte. Erdélyből édesapja Pestre küldte nyelveket és művészeteket tanulni. Itt formálódott művészi hajlama, amely főként a vallásos jellegű festményeiben mutatkozott meg. Tizenhat éves korában hazatért Zágonba, ahol a beteges édesanyja mellett a ,,gazdaasszonyságba is jól belegyakorolta magát”. Gazdasági érzékét is itt fejleszthette. A teleket Kolozsváron töltötte, ahol családját látogatta. 20 évesen elvesztette édesanyját, így testvéreiről is gondoskodott. Római katolikus vallásos nevelése nyitottá tette az egyházi értékek és az egyházi ügyek iránt, ennek köszönhetően oltáregyletet alapított Kézdivásárhelyen és végrendeletében a család életteréhez köthető templomokat segélyezte. Istenhitéből és emberszeretetéből fakadt életcélja: a jótékonykodó tevékenység folytatása.

Mély hite, amelyről végrendeletében foglaltak tanúskodnak, szeretteinek elvesztése során sem tört meg. Péter János (egyik) életrajzírója szerint a bencés szerzetesektől kölcsönzött jelmondata, az „Imádkozzunk és dolgozzunk” fémjelezte mindennapjait. Életét az általa létrehozott intézmények fejlesztésének szentelte, támogatásukban mindvégig kitartott. Tüdőbajban szenvedő Szentkereszty Iréne testvérét külföldi útjaira sokszor elkísérte, 1897-ben bekövetkezett haláláig ápolta. Utazásai alatt mindvégig fenntartotta érdeklődését szeretett intézményeivel. Tiszteletbeli elnöke volt a Stephanie menháznak és az Erzsébet Árvaház és Leánynevelő Intézetnek. Külföldi utazásai alatt is heti jelentést kért azok vezetőitől, leveleiben utasította őket. Ragaszkodását tükrözi, hogy kézdivásárhelyi tartózkodása idején lakóhelye is az árvaház épületében kialakított lakrészben volt. Intézeteinek és alapítványainak tevékenysége a leány- és nőnevelésre terjedt ki, különösképpen értük munkálkodott.

Családtagjai számára tett alapítványaival is főként a szegény sorsú lányok és özvegy bárónék támogatását kívánta elérni. Közeli családtagjainak elvesztése és a megfeszített munka azonban megtörte egészségét. Maga is megérezte ezt, komolyan aggódott saját testi-lelki épségéért. Erre utal, hogy már 1898-ban elkészítette végrendeletét, amelyet kétszer is kibővített. 1901 végén legyengült, testvérei a budapesti Schwartzer-féle idegszanatóriumba szállították, de sajnos a várt javulás elmaradt. Elfelejtett írni-olvasni, egészsége leépült. Itt érte 1906. május 26-án, 22 órakor a kikerülhetetlen halál. Végakarata szerint az általa létesített Erzsébet Árvaház és Leánynevelő Intézet kertjében kívánt pihenni, ezért testét hazahozták, majd itt helyezték örök nyugalomra május 30-án. Lelki üdvéért a szentmisét Pál István apátkanonok, plébános mutatta be díszes papi segédlettel, a város és a megye lakóinak népes részvételével. A kézdivásárhelyi Székelyföld és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzet című napilapban is terjedelmes sorokban emlékeztek meg róla. Ez utóbbi kiemelte, hogy társadalmi rangja más életcélt is kínált volna számára, de ő ehelyett a szükséget szenvedőkért áldozta életét:

,,Csodálatosnak tarthatta bárki is, hogy az a bájos ifjú nő, aki maga összeköttetései révén a legelőkelőbb családok szalonjaiban a főrangú világ ifjúsága által körülrajongva ünnepeltetett, alkalma és módja volt ahhoz, hogy pompa, fény, hódolat övezze, inkább választotta a boldog családi élet helyett a sok munkával és fáradtsággal járó jótékony élet gyakorlását. Pedig ez érthető volt nagyon. A krisztusi szeretet szent ihletétől áthatva áldozatul hozta egész életét az emberiségnek. Nagy, vallásos lélek, erős fegyelmezett agy birtokában érthetővé vált ez az elhatározás.”

Cselekvő szeretettel átitatott élete ma is példaértékű, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy egy olyan korban jótékonykodott, amelyben az állam csekély szerepet vállalt a kiszolgáltatottak gondozásában, az elesettek szinte kizárólag a magánemberek jóindulatára voltak utalva.

Pénzes Lóránd

A bárónő idei emléknapjáról írt beszámolót IDE kattintva olvashatják.

MEGOSZTÁS