Jézus az adapter Isten és ember között

0
1100
Fotók: Molnár Mihály

Egyszerre szatirikus humorú és csupa szeretetet árasztó megjelenés mind a közönségtalálkozókon, előadásokon, mind a verseiből kitűnő portréján. A magyar nyelv már régen megadta magát neki, olyan sziporkázó manőverrel játszik a szavakkal, mint kevés kortárs művész. Napjaink rejtőző, félő-féltegető atmoszférájában a ritka kiálló, de nem erőszakosan meggyőzni akaró, hanem intuitívan hívogató keresztény. Vidám, feltűnő, hiteles és az életet szívből szerető ember, aki már több mint harminc éve él boldog házasságban, ötvenévesen már hat gyermek édesapja, négy unoka nagypapája, megszámlálhatatlan vers szerzője. Üdítő és pihentető szigeteket teremt a közösségi médiában megosztott soraival: lehengerlő bátorsággal felvállalt őszinte érzéseiben, gondolataiban hol belső tükörre, hol felismerésekre találunk. LACKFI JÁNOS József Attila-díjas költő, író, irodalmár emberközelben.

Mezey Katalin és Oláh János ismert, elismert költők, irodalmárok, ilyen szülők gyermekeként természetes is, hogy a költészet elől „nem menekülhetett” Lackfi János sem. Már hosszú évek óta Ön is közkedvelt költő, író, műfordító, emellett fotós, tanár, de gyermekként, ifjúként érezte azt valaha, hogy nehéz a neves szülők árnyékában élni, hogy nem könnyű saját utat találni a szellemi örökségük terhe alatt?

Hát persze, ez könnyű is, nehéz is egyszerre. Öröklök olyan nehezteléseket, ellenségességeket, amelyekről már csak azért sem tehetek, mert korábbiak a születésemnél. Öröklök persze barátságokat is, amelyeknek nem biztos, hogy meg akarok felelni, de persze bunkón elutasítani sem szeretném ezeket. És kedves, jó haveromról is derült ki már, hogy hátam mögött a mai napig mondogatja, egyszerű dolgom volt, hiszen mindent „lezsíroztak” a szüleim, protekciós vagyok és kész… Óriási adomány, hogy nálunk otthon tízezer könyv borította a falat, hogy kamaszként folyóiratot korrektúráztam és csomagoltam. A kedves vagy nem kedves, berúgós, nagyszájú vendégek minálunk mind művészek voltak. Kívülről fújtam az összes irodalmi pletykát… Szóval láttam a szakmát „szerelőaknából”, nem illúziókkal vágtam neki a terepnek. És igen, a saját hangot, a saját utat ki kellett küzdenem, nem akartam, hogy csak úgy ölembe pottyanjanak a dolgok. Az álnevem mindenesetre segített abban, hogy sokan önmagamért, és ne a „pereputtyomért” szeressenek meg engem, szeressék meg, amit csinálok.

Lackfi János mindenről is ír verseket: mindennapi apró megküzdésekről, családról, Istenről, hitről, apaságról, gyermeki valóságról, időről, reggeli és esti érzésekről, lélekről, emberségről, és még sorolhatnám. Mi az Ön szíve számára a legkedveltebb témakör, amiről ír, és mi az, amivel meg kell harcolni a sorok véglegesítése előtt?

Legkedveltebb témám az élet maga, ez a fájdalmas-ujjongós, bonyodalmas-egyszerű, szikrázó-ringatózó, színpompás-fakó, édes-keserű dinamit, amely újra és újra felrobban, és beteríti a bolygót. A virágzó fákat bevattázza a hó. Kacsacsőrű emlősök és csikóhalak suhannak. Mangót lopnak a majmok, fröcskölve zabálnak. Harkály dörömböl eszelősen a fakérgen. Darál, pörög, duruzsol, zümmög az egész. A városok ugyanígy: megcsalások, találkozások, villogó bicskák, testüregekben tartott illegális pénzgurigák, mérgezett szavak, suhanó rollerosok, autók, babaülések és kerekesszékek, vér és mocsok és galambguanó és kézműves fagyi és enyelgő szerelmesek a vízparton, alkonyatban. Az élet mindennek a forrása és eredője, zuhog, záporozik, elkápráztat és őrületbe kerget. Nem csak engem, aki krónikása vagyok. És persze csupa gubanc az egész, ráadásul öt érzékünkön keresztül árad belénk, rögzíteni lehetetlen. A nyelv csodája, hogy mégis sikerülhet valamennyire…

Ismertek, közkedveltek az istenes versei, amelyek egyedi módon közvetlenek, humorosak, sokszor szatirikusak. Emlékszik, mikor jött el az a pillanat az életében, amikor úgy érezte: el kell mondania és el is tudja mondani a világnak a hittel kapcsolatos érzéseit?

Felnőtt megtérő vagyok, húszévesen úgy álltam oltár elé a feleségemmel, akivel most már 31 éve vagyunk házasok, hogy tudtam, mi hárman leszünk párban. Isten a mi ölelésünk, kötőanyagunk, megtartónk, kelyhünk és örökségünk. Jézus ott van már az első, 1992-es verseskötetemben is. Végig írtam istenes verseket az elmúlt három évtizedben, mindemellett ez irodalmon belüli ügy maradt. Csakhogy JHVH, aki a váratlan trükkök Istene, aki felborít minden papírformát, és fejtetőre állítja kis okos rendszereinket, mintegy öt éve nagyobb sebességi fokozatba kapcsolt. Mint amikor egy hosszú, bensőséges jegyesség után egy lángoló szerelmi fázis következik. Bumm, mellbe trafált egy vállról indítós rakétával. Szentlélek-keresztségem óta ezernyi csatornán át bombáz a szeretetével, SMS-eken, autórendszámokon, igéken, embereken, állatokon, képeken, álmokon, próféciákon keresztül üzen, kommunikál, bátorít, tüzesít, részegít engem. És nem csak engem, még hétmilliárd személyre szabott, szerelmes e-maildoboza van, csak rá kell kapcsolódni, ennyi a dolgunk. Olyan ez, mintha Winnetou-vá lettem volna, aki lombsuhogásból, fövenyből, lábnyomokból, kavicsokból, madarak hangjából és röptéből képes kiolvasni mindent, ami körülötte történik éppen. Egy zseniális német teológus, Johannes Hartl mondta, hogy a világ jelszava: „hiszem, ha látom”. Istené viszont ez: „látom, ha hiszem”. Addig nem nyílik meg a szemem a csodáira, amíg el nem elkezdem követni szenvedélyes odaadással. Addig csak fintorgok, jeleket követelek, kételkedem, méricskélek, meddőn okoskodom.

Valószínűleg sokan úgy voltunk vele, hogy az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus hírnökei között biztosan ott kell lennie Lackfi Jánosnak, és ott is volt. Ez is fóruma volt a hit nyílt felvállalásának, ami valahol mégsem magától értetődő tett, gesztus, hiszen tudjuk: napjainkban erősen bírálják a keresztényi gondolkodást, a keresztény embert. Ilyen „viharban”, 2022-ben milyen a jó keresztény ember?

Ó, megfogalmazni nagyon egyszerű. Megélni, megcsinálni… No, ez már nehezebb, és folyton elzárkózunk közben. Én legalábbis. De igyekszem felpattanni, és nyargalni tovább. A keresztény ember türelmes, jóságos, nem féltékeny, nem is kevély. És így tovább, Pál apostol ragyogóan megfogalmazta. Persze, ha este tartok egy kis önvizsgálatot, vajon ma megtettem-e, hogy nem róttam fel a rosszat, nem leltem örömöm a gonoszságban, nem kerestem a magam javát, hááát… És itt nem is a „mércéhez” való igazodás a lényeg, hiszen az még nem élő hit, csak törvénytisztelet, jófiúskodás. Inkább az a kérdés, tudok-e annyira eggyé olvadni Jézussal, aki adapter Isten és ember közt, hogy már az ő szemével lássak, az ő szavával buzdítsak, az ő karjával öleljek, az ő lába vigyen el ahhoz, akihez ő küld… Fel van adva a lecke, de ha ráállok, Isten minden erejét megkapom hozzá. Ami nem kevés, hiszen gleccsert és vulkánt, sivatagot és tengert, napot és holdat és galaxisokat teremtett! Igazi lelki Terminátorrá lehetek…

A napi rohanások között Lackfi János Facebookon megosztott gondolatai, versei kis lelki pihenőszigetecskék sokunknak. De sokszor elolvassuk, elgondolkodunk rajtuk, aztán rohanunk tovább. Többnyire a fogyasztói társadalom őrületét okolják ezért. Önnek mi a receptje: hogyan szán időt a rendszeres és szükséges megállásra, kiszállásra, önreflexióra, imára?

Van egy példabeszéd, miszerint egy tálat úgy lehet leginkább teletölteni, ha először a nagy kavicsokat tesszük bele, aztán az apróbbakat, majd a homokot, majd a vizet. Szóval hogy a fontosabb dolgokkal kell kezdeni… Ilyen például az ima, az olvasás, a szeretteimmel időzés, a mozgás. Ha ezekre nem szakítom ki az időt, elporlik a nap, és a végén nagyon nem fog tetszeni, ahogy felhasználtam, csalódott leszek, dühös magamra. S az leépít. Ráadásként igyekszem a kicsi, lopott percekben nézni a kertet, a felhőket. Reggelente ledarálom a kis kávémat, a teraszon iszom meg. Igét is aprítok bele olykor, Jézussal kávézom. Érdemes, ha csak kis időre, egy átlagos napban is, kiszakadni, vízparton sétálni, figyelni az embereket, madarakat.

Ha az istenes verseit olvasom, számomra Lackfi János hite egészséges keresésekkel teli töretlen hit. Állandóan kételkedünk, kérdéseket teszünk fel, de ha valaki most odasétálna Önhöz azzal a kérdéssel, hogy ő elindult az istenkeresés útján, mert úgy érezte, valami hiányzik mindenhonnan az életéből, de nem tudja, hogyan haladjon jól az úton, mit mondana neki?

Kérdezni én is bőven szoktam, gyakran kiáltok fel: „Hiszek, Uram, könyörülj hitetlenségemen”! Ha ilyen odasétáló sodródna utamba, először mindenképp kérdezgetném őt, hiszen nem sorozattermékek vagyunk, hanem spéci, egyedi gyártmányok. Mindenkit más érint meg. És erőst fohászkodnék a Szentlélekért, mert Isten lát bennünket igazából, ő tudja, mire éhezünk. Ha tényleg engem küld ehhez az emberhez, akkor azt is megsúgja, mit kell mondanom neki. Azt mondják a komoly lelki emberek, tíz lelki érintés kell egy megtéréshez. Hihetőnek érzem, bár elképzelni nem tudom, milyen statisztikákkal mérték ezt fel. Megtisztelő egynek lenni ebben a sorban. Amúgy ha valaki nyitott, az már nagyon remek kiindulópont, mert legtöbbször itt bukik el minden jó szándék. Hiába vinném én az örömhírt nagy lelkesen, ha a másik éppen gyémántkeményre köszörülte a szívét. Éppen ezért meg kellett tanulnom, hogy sokaknál egy-két pengeváltás után leálljak. Ha nincs hozzá küldetésem, szólhatok emberek vagy angyalok nyelvén, fejre is állhatok, akkor sem fog megrezdülni attól, amit összehordok.

Büszkén és meghatóan ír a feleségével kapcsolatosan, hat gyermek édesapja, négy unoka fiatal nagypapája, én hiszem, hogy megtaláltam a megfelelő embert a következő kérdés megválaszoltatására: milyen a jó apa, a jó férj és a jó nagypapa?

Húúú, ezek a legek!! Magamat sem érzem annak, s még akkor a gyerekeimet meg sem kérdeztük. Ha „elég jó” tudok lenni bármelyik kategóriában, már nem kis dolog. Azt hiszem, a legfontosabb a jelenlét. Ott lenni a másik számára. Ez azt is jelenti, hogy próbálni JÓL ott lenni. Nem lenni sem túl sok, sem kevés. Sem erőszakos, sem erőtlen, sem tolakvó, sem szeretetlen, sem pátyolgató, sem világba kitaszító. Nehéz ügy! Az biztos, hogy ma sok minden szeretné elszívni a jelenlétünket a családunktól. Érdemes figyelni rá. És jó, ha még van igény arra, hogy ott legyünk, ha nem tömködtük ki virtuális világgal, mi egyébbel egymás hűlt helyét, egymás hiányát! Viszont Isten a nagy újrakezdő, újjáteremtő, segít, hogy mi is belevágjunk a kalandba újra meg újra.

Egyetemi tanárként is sokat dolgozott, ha jól tudom, a kreatív írás volt az egyik szíve csücske. A pedagógiai szakmát is élethivatásának tekinti?

Ma is van kreatív írás tanfolyamom az interneten, prózaírást tanítok felnőtteknek, nagy örömmel. Igen, szeretek magyarázni, továbbadni, amit élet és irodalom tanítottak nekem. Van valami megkapó abban, amikor rezgő levegőből, szavakból híd képződik ember és ember között. Pár mondattal világokat építhetek fel, és másnak is segíthetek, hogyan kezdjen hozzá a saját univerzumának létrehozásához.

A fotózás is fontos része az életének: mi hozta közel a fényképezés világához?

Jó régen volt már kiállításom, bár időnként még lövöldözöm a mobilommal. Mint kábé mindenki. Igazából a digitális gépek forradalma adta meg a lehetőséget, hogy azokat a tükröződéseket, szürreális részleteket, felnagyított apróságokat, extrém térviszonyokat, amelyek a látásomat mindig is foglyul ejtették, valahogy belefagyasszam egy-egy képnégyszögbe. Olykor fel is használok egy-egy felvételt a Facebook-oldalamon, de igazából ennél többre nem futja már. A fotózáshoz rengeteg idő kell. Márpedig én azt az írásra tartogatom, hiszen sok mindenen dolgozom. Most éppen egy négyszáz oldalas regény megalkotása issza be sok-sok erőmet…

Egy ilyen elképesztően sokoldalú és elfoglalt művész, irodalmár, aki ugyanakkor nagycsaládos ember, hogyan osztja be az idejét, hogy mindenre jusson elegendő belőle?

Próbálok időmenedzsmentet tanulgatni, több-kevesebb sikerrel. Teréz anya nővérei egy időben kérték őt, nem lehetne-e rövidíteni a napi egyórás egyéni imaidőt meg a kötelező imaórákat, hiszen rengeteg munka szakadt a nyakukba. A válasz az volt: „akkor még többet kell imádkoznunk”. Ezt tapasztalom én is. Ha rászánom az időt az imára, a szolgálatra, utána szinte érezhetően „megnyúlik” az idő, és beleférek a beosztásba, pedig korábban esélytelennek tűnt. A minap is egy teljes lelki nap, közbenjáró ima, előadás, mise után még otthon várt egy tárcanovella megírása, plusz este be kellett ugranom Pestre, tévéfelvételre. Mégis hihetetlen könnyen kikerekedett a novella eleje, a hőseim kivárták, míg tévézek, hazaérve éjfélre be is fejeztem, és küldtem az írást publikálásra. Egyszer Isten azt mondta nekem imában, azért adta meg, hogy képes legyek gyorsan is összeszedetten írni, mert így több időt tölthetek vele. Ezt igyekszem szem előtt tartani.

Ha egy könyvet ajánlhatna az olvasóknak, amit mindenképpen kézbe kellene venniük életük során legalább egyszer, mi lenne az?

Naná, hogy a Biblia, hiszen ez nem csupán könyv, hanem élet és lélek. Aki még sosem nézett bele, kezdje az Újszövetséggel, de ha azt elolvasta, mindenképpen menjen végig szépen az egészen, hihetetlen élmény! Néhol szenvedni fog, másutt szárnyal. Mindkét esetben rengeteget lehet meríteni ebből a forrásból. Itt is, ott is kibomlik a nagyon kemény és véres ószövetségi történetek során (olyanok, mint mi vagyunk, emberek!) a szomjúság Jézusra. És rengeteg előjel beszél róla. Millió fénylő szál fogja egybe az egész szövetet. És ugyanaz a történet minden áldott nap és minden időben egészen mást mond, egészen másképp bátorít, tesz helyre, erősít meg, ad levegőt, szül újjá, tár elénk lélegzetelállító mélységeket-magasságokat.