Legyen elég a haszontalankodásból!

0
135
Illusztráció: Pexels

Zaj van. Odakint, odabent. Munkahelyeken, iskolákban, családban, baráti társaságokban, kiruccanásokkor. Talán soha nem élt még az emberiség olyan ricsajos világban, mint napjainkban. Panaszkodunk, hogy nincs idő megállni, akkora zörej van a fejünkben, mennyire lecsendesednénk, hát mikor adatik már meg. Szüntelen ismételjük, mégis, amikor adódna két perc, már ugrunk is: mit nem csináltam még meg, tegyek már odébb gyorsan valamit. Aztán a következő pillanatban fél óráig üres Facebook-görgetéssel ütjük el az időt, mert az állandó lármától és nyüzsgéstől kifáradva még sincs kedvünk abban a kevés szabad időben is valami hasznosat tenni. De legalább a közösségi média zsivajával foglaljuk le magunkat.

Ha nem haladunk állandóan, bűntudatunk van. Lemaradunk. Nem lehet haszontalankodni. Játszunk még egy újabb fejlesztő játékkal a gyermek okítására, hiszen ma csak tangramoztunk, fontos lenne kirakózni is. Fejlődjön a finommotorika, lehetőleg minél gyorsabban. Elvállalunk még egy plusz feladatot a munkában, mert a főnök nem szereti, ha tíz-húsz perccel hamarabb végzünk. Termelni kell. Minél többet, minél gyorsabban. Bekapcsoljuk a tévét, mert tudni kell, mi van Ukrajnában, Bukarestben, egy üres krimisorozatban, a bivalyröcsögei kolbászfesztiválon. Közben készítünk még egy újabb savanyúságot a vacsora mellé. Csak hogy ne kelljen nyugton ülni. Pedig a gyermeknek cseppet sem volt ínyére ma a fejlesztés, inkább ölelkezni, birkózni akart. Talán a főnök sem haragudott volna meg azért a tíz percért. Talán ma a hírek sem érdekeltek. Talán senki sem kérte azt a plusz cukros-ecetes káposztát. Talán csak félünk csendben maradni. Félünk a legnehezebb társasággal egyedül maradni: önmagunkkal. Mert ha csöppet elcsitul a zaj, végre hangot kap a lelkiismeret. És akkor előtör, aztán csak ömlik és ömlik minden hiányosságunk, félresiklott mondatunk, mélységes bánatunk s túlfűtött örömünk. A csendben a lélek szóhoz jut, és igényelni kezdi a belső szobánk nyugalmát, a tükörbe nézést, az önreflexiót. A rádöbbenéseket. Az őszinte beismeréseket. Amikkel rettegünk szembenézni, ezért inkább magunkba fojtjuk a szót, s kintről várjuk az állandó morajlás „áldásos” figyelemelterelését. Rossz helyen keressük a békénket, az örömünket, a megelégedettségünket. Régóta nem kopogtunk be önmagunkhoz, helyette az állandó rumliban kotorászunk az Isten után, mert egy ideje nem vagyunk elég jóban önmagunkkal. Nem eléggé ahhoz, hogy két percre elhallgassunk, hogy valami távolról közelítő neszben felismerjük végre a hangját. Mi lehetne ennél hasznosabb?