Tapasztalod, hogy feltámadt?

0
751
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM Szent János könyvéből

Nyolc nap múlva eljött Jézus.
Amikor a hét első napján (húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.
Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem!” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”
Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne.


Jn 20,19–31

A mai evangéliumban úgy tűnik, hogy a feltámadt Krisztussal való találkozás és a megváltás tapasztalatába való megérkezés nem zökkenőmentes. Az első állapot, amelyben a tanítványok és Tamás találják magukat, a kétségbeesés és a szétesés. Mindaz a biztonság, amiben reméltek, összeomlik. Az élet, annak ideáljai, mítoszai és megtartó erői összedőlnek. Félnek, bizonytalanság uralkodik el rajtuk. Valami érthetetlen okból kifolyólag ez a típusú megmozdulás – a félelem, a bezárkózás – erőteljesebben hat rájuk, mint a feltámadás öröme. Mintha könnyebb lenne berendezkedni a világ zűrzavaros, igazságtalan struktúráiba, a keserűségbe, amelyektől igazából szabadulnánk – mégis kényelmet adnak –, mint megnyílni az újra, az életre és a feltámadás valóságára. Mintha nekünk is olykor kézenfekvőbb lenne ragaszkodni ahhoz, ami megkötöz, mint megnyílni egy új valóságra, ami a feltámadás fényében mutatkozik. Senkinek sem jó a panaszkodás, az elégedetlenség, a csüggedés, mégis egyszerűbb azokba belekapaszkodni, mint a Lélek gyümölcsei – a szeretet, a kedvesség, a jóság és a szelídség – szerint élni.

Jézus nem törődik a zárt ajtókkal, a falakkal. Áthalad rajtuk. Nem úgy áll a tanítványok között, mint ember az emberek között, hanem mint a Feltámadott Isten Lelkének erejében. A hallás nem elég. Tapasztalatra van szükségünk, hogy megtapasztaljuk Isten vigasztalását. Nekünk is szükségünk van arra, hogy az Úr békéje betöltsön minket, hogy ne a zárt szobában, szorongva tördeljük a kezünket, hanem egyre szabadabban, vele együtt éljük a mindennapjainkat. Ahogy az Úr áthalad falainkon és belép az életünkbe, ott friss élet van, ott küldve vagyunk, az életnek értelme van, ott megkapjuk a Szentlelket.

Tamás apostol vágya, hogy lássa (horao – mély megértésre, tapasztalati látásra utal), érzékelje az Urat, nagyon is jogos. Miután megtapasztalja őt, már nem kell érintenie, mert tudja, hogy jelen van. Ennyi elég. Isten jelenlétének a valóságában élni, tudni, hogy velem van, gondoskodik rólam és küld… igazából erre vágyunk mi is. Gyakran mi akarjuk az ajtókat kinyitni, a falakat ledönteni, a feltámadás valóságát létrehozni. Nem csak annyi lenne a feladatunk, hogy behívjuk a feltámadt Urat szívünk lakásába, és kérjük, hogy vele tudjunk maradni? Az élet akkor válik elevenné és örömtelivé, amikor Isten belép a feltámadás fényével, és én kimondom: „Én Uram, én Istenem!” Ez a kapcsolat, a benne való megmaradás lesz az, ami életemet átalakítja, kinyitja, tágassá teszi, és szabaddá teszi a szolgálatra.

András Csaba SJ