Nem tudni, mikor lesz ennek a történetnek vége…

0
464

Tartalékolni kell a lelkesedést – olvasom egyre több helyen az orosz-ukrán háború menekültjeinek ellátásáról szóló riportokban, beszámolókban. A hivatásos segélyszervezetek profin végzik a munkájukat, önkéntesek nélkül azonban ők sem bírnák az iramot. Rájuk amúgy a segélyezési frontvonalban van a legnagyobb szükség, ami egy hadiállapotban lévő országban bármikor jelenthet műveleti területet. A Lembergben is tevékenyen működő Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat munkatársai tudnának erről mesélni. Nagyjából minden elemző egyetért abban, hogy a konfliktus a legjobb esetben is még hetekig elhúzódik, ezért újabb és újabb menekülthullámra lehet számítani. Arról is érkeznek hírek, hogy Moldávia telítődik, onnan pedig értelemszerűen a romániai korridorok igénybevételével indulnak tovább a menekülők, akik gyakran meglepő kerülőkkel és hajmeresztő útvonalakon jutnak el az ukrán-moldáv határra.

Az Egy tál meleg étel Egyesület által működtetett kolozsvári tranzitzónában a menekültek számának dinamikája szerint módosulnak az idősávok és az önkéntesek által végzett feladatok is. A magyar önkéntesek továbbra is többnyire a késő esti és éjszakai idősávban dolgoznak, de mindig vannak átfedések más csoportokkal, ami azt jelenti, hogy a turnusváltás gyakorlatilag észrevétlen zajlik. Ezúttal hiányzik a csapatunkból Musztafa, és ezt senki nem hagyja szó nélkül. Musztafa palesztin diák, napközben egyetemre jár és dolgozik, este pedig beáll a pult mögé. Most azonban fáradtságra hivatkozva kikérte magát egy-két napra, mi pedig azon csodálkozunk, hogy ez a kedves, alig-beszédes fiú, akiről napokig senki nem tudott közülünk semmit, hogy bírta egyáltalán a folyamatos jelenlétet. Legutóbb, amikor hajnali fél három körül haza készülődtünk, mindenkitől elköszöntem, de Musztafa valahogy kimaradt a sorból. Az állomásépület előtt esett le a tantusz, így visszarohantam, hogy vele is kezet fogjak. Musztafa majd hanyatt esett a meglepetéstől, és kézfogás helyett megölelt.

A kolozsvári állomáson áthaladó, Bécsbe tartó szerelvényről alig valaki száll át Kolozsváron. Aki mégis megteszi, az vagy a repülőt választja – ma este kilencen vannak ilyenek –, vagy más nyomós oka van arra, hogy megszakítsa az útját. Általában a számukra fenntartott pótvagonokban ülnek, de ez nem szabály. Úticsomagokkal és vízzel várjuk őket a peronon, viszont a kalauzok bumfordi válaszokat adnak, hogy éppen hol keressük őket. Kiderül, hogy jóval többen vannak, mint ahányra számítottunk, ezért vissza kell rohanni még több ellátmányért. A pótvagonokban a fülkék többnyire sötétek akkor is, ha tele vannak. Ennek talán az lehet a logikus magyarázata, hogy Ukrajnában biztonsági okokból most így közlekednek a vonatok, a beidegződés pedig ideát is megmaradt. Nagyon elszégyellem magam, amikor az egyik fülkében a felkínált csomagért és ásványvízért fizetni akarnak, alig bírom hárítani a gesztust. Az önkéntes kollegáktól azonban már olyat is hallottam, hogy a bábuska ki akartra venni a fülbevalóját, hogy azzal hálálja meg a segítséget.

Egyszerű, mégis beszédes jelenetek árulkodnak arról, hogy milyen törés állt be az emberek életében. Az egyik ilyen történetet önkéntes barátomtól hallottam, aki minap a gyereksarokban vállalt feladatot, és az egyik kislány haját erdélyi parasztfonással fonta be. Mindjárt az anyuka is kedvet kapott hozzá, s miközben az ő haját is befonta a civilben fizikus önkéntesünk, a hölgy könnyek között mesélte el, hogy őt ez a gyerekkorára emlékezteti. Ma este hivatásos pedagógus tüsténkedik a gyereksarokban. Kevesen érkeznek a jászvásári gyorssal, nem ígérkezik zsúfoltság, így én is több időt szánok arra, hogy végigmustráljam a felhalmozódott gyerekrajzokat.

Viszonylagos csend lévén, a játszadozó lurkók nem túl hangosak, nem kell túlkiabálniuk semmit. Az egyikük hibás autókat keres a játékok között, némelyiküket meg is öleli. Nem tudjuk mire vélni a dolgot, mire az anyuka felvilágosít, hogy a gyerek már otthonról sajnálja a roncsautókat… Bele sem akarok gondolni, hogy mi van emögött. A család legkisebb tagja, Vitalij hamar elsírja magát valami apróság miatt, a játékot azonban csak úgy hajlandó abbahagyni, hogy együtt alhat egy óriásmacival, aki nagyobb nála. Ők csak reggel utaznak tovább, ezért a család bevackolódik a gyerekszobába, ahová ma este mások már nem is érkeznek: az „éhségvonatnak” többnyire felnőtt utasai vannak, nagyjából húszan. Gyorsan lezajlik a vacsora, kiderítjük a hajnali covid-tesztelés lehetőségeit, megszervezzük a repülős transzfert, a tolmácsok pedig segítenek két fiatal lány eligazodásában Bécs felé. Milánóba tartanak, de repülőjegyet már nem sikerült váltani, marad vonaton a Budapest-Bécs-Milánó útvonal.

Szolgálatos tolmácsaink – egyikük Besszarábiából, másikuk Transznisztriából származik – ma este is addig maradnak, ameddig a Korona kifut az állomásról. Állják a sarat, de látszik rajtuk, hogy ők is fáradnak már, és nem tudni, mikor lesz ennek a történetnek vége…

Laczkó Vass Róbert