Tranzitzóna

2
407

Tranzit: átmenő, két ország közt egy harmadik országon keresztül lebonyolódó forgalom, eredete: az angol transit (áthaladás), a latin transitus (átmenés).

Tulajdonképpen örülni kellene annak, hogy a háború elől menekülők létszáma csökkenő tendenciát mutat, és így a kolozsvári vasútállomáson működtetett tranzitzóna önkénteseinek is kevesebb a feladatuk. Örülni persze nincs okunk, mert akinek az ingerküszöbét a közvetlen háborús tudósításokon túli szakértői elemzések is elérik, az sejti, hogy ez csak átmeneti állapot, és elképzelhető, hogy hamarosan ismét százak veszik majd igénybe az Egy tál meleg étel Egyesület által működtetett tranzitzóna szolgáltatásait. Nem ez a legjobb kifejezés, mégis használom: az önkéntes csapatok munkája szolgálat, így a bajba jutott embertársaink javára történő „szolgáltatás” még akkor is, ha „csak” rutinosan kimérünk egy tányér levest, összeszedjük a szemetet, fölcipelünk egy csomagot az emeleti étkezőbe, vagy rajzolunk fél órát az elcsigázott gyerekekkel, míg anya megeszi a meleg vacsorát. (Rajzolni sajnos nem tudok, de csapatunkban képzett grafikus is jelen van, szégyent tehát nem vallunk!)

Minap a máramarosszigeti határátkelőnél jártam, és ott sem láttam zsúfolódást. Ezzel együtt a menekültek folyamatosan érkeznek, az ellátásuk viszont a körülményekhez képest már annyira jól szervezett, hogy nem torlódik fel nagyobb tömeg. A regisztrációs sátorban hatalmas térképen jelölték meg azokat az útvonalakat, amelyeket a menekülőknek javasolnak a továbbjutáshoz Budapest és Bécs irányába. Kolozsvár az itt áthaladó nemzetközi járatok miatt elsődleges opció, tehát ide nem csak keletről, Moldva felől, de Szigetről is érkeznek a menekülők. Elsősorban a Máltai Szeretetszolgálat, a mentősök és az ortodox egyház sátrai tűnnek fel. Ott van a katolikus Caritas és több más szervezet is, hiszen a határátkelőhely innenső felén kisebb sátorerdő nőtte ki magát. Mindenhová nem áll módomban bekukkantani, az időm is rövid, és illik tapintatosnak maradni. Az ellátmányt biztosító sátor úgy néz ki, mint egy vegyesbolt, ahol igény szerint szinte minden kapható. Babakocsi-szállítmány is érkezik aznap az RMDSZ gyűjtése jóvoltából, ami nagy segítség a karonülő gyerekeiket menekítő édesanyáknak. A gyereksátorban éppen egy forgatócsoport dolgozik, ott nem időzök tehát, amúgy is indulnom kell Nagybányára, onnan pedig haza.

A kolozsvári tranzitzóna szolgálatos tolmácsaival másnap, vagyis szerdán sikerül jobban összebarátkoznunk. Tőlük tudom, hogy többnyire a Romániában tanuló moldáv és észak-bukovinai diákok szervezetéhez tartoznak. Anélkül ajánlottak segítséget már az első napokban, hogy erre bárki kérte volna őket, viszont időben érzékelték, hogy az állomásokra érkező menekültek nyelvi segítség nélkül nem boldogulnak. Elmondásuk szerint már saját beosztás szerint működnek szerte az országban, ahol szükség van rájuk. Mi tudjuk, hogy nagyon is: ha megérkezik a jászvásári vonat, kommunikálni a kötelezőn túl is muszáj. Az élelmiszeres asztal fölött már három nyelven üdvözlik az érkezőket: ukránul, románul és magyarul. Az egyik tolmács visszaigazolja azt, amit komolyabb elemzésekben is olvashatunk: a menekülők egy részét pozitívan sokkolja mindaz a figyelmesség, amivel a szomszédos országokban találkoznak. Bár sose kellett volna ilyen áron megtapasztalniuk, teszem hozzá.

Ha kevesebben is érkeznek, a gyerekek száma továbbra is feltűnő, de jelen vannak a fiatalabb férfiak is. Nem ismerjük, nem is kérdezzük a személyes történeteiket, mégis mindenki tudja, hogy hadköteles férfiakként nagyjából hogyan sikerült átjutniuk. A házi kedvencek közül ezúttal két zsemleszínű mopsz viszi el a show-t, még a csokoládénál is nagyobb attrakciónak bizonyulnak a kicsik körében. Meglepő módon a gyerekes anyukák zöme vacsora után visszamegy a kényelmetlenebb földszinti pihenőbe. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy a Budapestre tartó vonatot véletlenül sem szeretnék lekésni.

Laczkó Vass Róbert

2 HOZZÁSZÓLÁSOK

  1. […] Tulajdonképpen örülni kellene annak, hogy a háború elől menekülők létszáma csökkenő tendenciát mutat, és így a kolozsvári vasútállomáson működtetett tranzitzóna önkénteseinek is kevesebb a feladatuk. Örülni persze nincs okunk, mert akinek az ingerküszöbét a közvetlen háborús tudósításokon túli szakértői elemzések is elérik, az sejti, hogy ez csak átmeneti állapot, és elképzelhető, hogy hamarosan ismét százak veszik majd igénybe az Egy tál meleg étel Egyesület által működtetett tranzitzóna szolgáltatásait. Nem ez a legjobb kifejezés, mégis használom: az önkéntes csapatok munkája szolgálat, így a bajba jutott embertársaink javára történő „szolgáltatás” még akkor is, ha „csak” rutinosan kimérünk egy tányér levest, összeszedjük a szemetet, fölcipelünk egy csomagot az emeleti étkezőbe, vagy rajzolunk fél órát az elcsigázott gyerekekkel, míg anya megeszi a meleg vacsorát. (Rajzolni sajnos nem tudok, de csapatunkban képzett grafikus is jelen van, szégyent tehát nem vallunk!)Minap a máramarosszigeti határátkelőnél jártam, és ott sem láttam zsúfolódást. Ezzel együtt a menekültek folyamatosan érkeznek, az ellátásuk viszont a körülményekhez képest már annyira jól szervezett, hogy nem torlódik fel nagyobb tömeg. A regisztrációs sátorban hatalmas térképen jelölték meg azokat az útvonalakat, amelyeket a menekülőknek javasolnak a továbbjutáshoz Budapest és Bécs irányába. Kolozsvár az itt áthaladó nemzetközi járatok miatt elsődleges opció, tehát ide nem csak keletről, Moldva felől, de Szigetről is érkeznek a menekülők. Elsősorban a Máltai Szeretetszolgálat, a mentősök és az ortodox egyház sátrai tűnnek fel. Ott van a katolikus Karitász és több más szervezet is, hiszen a határátkelőhely innenső felén kisebb sátorerdő nőtte ki magát. Mindehová nem áll módomban bekukkantani, az időm is rövid, és illik tapintatosnak maradni. Az ellátmányt biztosító sátor úgy néz ki, mint egy vegyesbolt, ahol igény szerint szinte minden kapható. Babakocsi-szállítmány is érkezik aznap az RMDSZ gyűjtése jóvoltából, ami nagy segítség a karonülő gyerekeiket menekítő édesanyáknak. A gyereksátorban éppen egy forgatócsoport dolgozik, ott nem időzök tehát, amúgy is indulnom kell Nagybányára, onnan pedig haza.A kolozsvári tranzitzóna szolgálatos tolmácsaival másnap, vagyis szerdán sikerül jobban összebarátkoznunk. Tőlük tudom, hogy többnyire a Romániában tanuló moldáv és észak-bukovinai diákok szervezetéhez tartoznak. Anélkül ajánlottak segítséget már az első napokban, hogy erre bárki kérte volna őket, viszont időben érzékelték, hogy az állomásokra érkező menekültek nyelvi segítség nélkül nem boldogulnak. Elmondásuk szerint már saját beosztás szerint működnek szerte az országban, ahol szükség van rájuk. Mi tudjuk, hogy nagyon is: ha megérkezik a jászvásári vonat, kommunikálni a kötelezőn túl is muszáj. Az élelmiszeres asztal fölött már három nyelven üdvözlik az érkezőket: ukránul, románul és magyarul. Az egyik tolmács visszaigazolja azt, amit komolyabb elemzésekben is olvashatunk: a menekülők egy részét pozitívan sokkolja mindaz a figyelmesség, amivel a szomszédos országokban találkoznak. Bár sose kellett volna ilyen áron megtapasztalniuk, teszem hozzá. Ha kevesebben is érkeznek, a gyerekek száma továbbra is feltűnő, de jelen vannak a fiatalabb férfiak is. Nem ismerjük, nem is kérdezzük a személyes történeteiket, mégis mindenki tudja, hogy hadköteles férfiakként nagyjából hogyan sikerült átjutniuk. A házi kedvencek közül ezúttal két zsemleszínű mopsz viszi el a show-t, még a csokoládénál is nagyobb attrakciónak bizonyulnak a kicsiknél. Meglepő módon a gyerekes anyukák zöme vacsora után visszamegy a kényelmetlenebb földszinti pihenőbe. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy a Budapestre tartó vonatot véletlenül sem szeretnék lekésni.Forrás: romkat.ro […]