Van remény az emberiség számára – tapasztalatok, érzelmek, megfigyelések az ukrán-román határról

0
388
Fotók: Micaci Cristian

Ijesztő, félelemkeltő, megindító, elborzasztó vagy éppen kicsit finomított közlés adja az alapját annak a híráradatnak, ami az olvasót, tévénézőt nap mint nap éri az ukrajnai háború kapcsán. Hogy milyen lehet élni, túlélni a bombariasztások, robbanások össztűzében, arról csak halvány elképzeléseink ha vannak, arról azonban, hogy milyen lehet egy élet munkáját, az otthont, rokonokat, apákat, fiúkat hátrahagyva menekültté válni és nekivágni a nagyvilágnak, arról a romániai határátkelőknél már nyerhet az ember némi ízelítőt. Milyen szájízzel jönnek, hova tartanak, honnan kapnak segítséget, mit mondanak az ukrajnai menekültek – hangulatjelentés, tapasztalatleírás és sok-sok fénykép Micaci Cristiantól, aki rendszeresen megfordul több határátkelőnél is.

Már három hete annak, hogy aminek elmaradásához nagy reményeket fűztünk, és böjtölve imádkoztunk hamvazószerdán Ferenc pápa felszólítására, mégis bekövetkezett. Három hete fegyveres konfliktus zajlik Románia északi határaitól pár száz kilométerre, három hete civil és katonai halottakról számolnak be naponta a híradások. Három hete háborús menekültek százezrei – nők és gyermekek – árasztják el az Ukrajnával szomszédos országok határátkelőit. A férfiak otthon maradnak, bármikor besorozhatják őket, menniük kell a frontra egy abszurd háborúban, akár életük árán megvédeni a hazát, annak szabadságát, függetlenségét. A fegyveres harc mindig abszurd, a háborúnak soha nem lehetnek abszolút győztesei. A történelem megismétli önmagát, paradox módon a szabadságért harcolni kell.

„Gyermekeim apja otthon maradt, mi svájci ismerősökhöz menekülünk” – mondja az egyik, ideiglenesen Romániába menekült nő. Hozzáteszi: a férje várja, hogy jelezzék, szerencsésen megérkeztek, aztán lehet, hogy harcolni megy. A menekülés okozta kétségbeesés mindenütt megmutatkozik: Máramarosszigeten, Halminál, Szeretvásáron. Gyermekektől és feleségüktől búcsúzó apákkal, zokogó házastársakkal, az egészből mit sem értő, kétségbeesett kisgyermekekkel találkozik az ember. A menekülők elbeszéléseiből megtudjuk, hogy az otthon maradtak helyzete sem jobb: az élelem fogytán, a közhasználati cikkeket már nem lehet beszerezni, mert nincs utánszállítás belső Ukrajnából, az üzemanyagot aranyáron adják, ha egyáltalán még talál belőle valahol az ember… És akkor ott a dilemma: maradni vagy menni? Ha menni akarnának, akkor hova, kihez? Ha maradni, akkor életveszély fenyegeti őket, hiszen a rakéták gyakran tévesztenek célpontot, és lakónegyedek tömbházait, magánlakásokat éri találat. Belegondoltunk abba, hogy ha a mi vidékeinket érné támadás, mi hogyan döntenénk? Hogyan gondoskodnánk családunkról egyik pillanatról a másikra? Mit csomagolnánk abba a szatyorba, bőröndbe, amit ilyenkor magával vihet az ember? Legtöbben a menekültek közül Nyugat-Európa országai felé tartanak, mások romániai menekültközpontokba kérnek befogadást. Van olyan szerencsés, aki Ukrajnában német vállalatnál dolgozott, most átköltözik ugyanazon cég Nagyszeben melletti leányvállalatához, ott alkalmazzák.

A határátkelőknél azonban nemcsak elszomorító sorsokkal, plüssjátékát magához szorító gyermekekkel találkozik az ember, hanem szolidaritással is, amire szinte fel lehetne kiáltani: még van remény az emberiség számára! Mindjárt a konfliktus kitörését követő napokban önkéntesek százai, civil szervezetek, egyházak képviselői árasztották el a határátkelőket, az őszinte segítés vágyával: élelmiszert gyűjtöttek származási településeiken, saját gépkocsijukba pakolták, és több száz kilométert utazva elhozták a határátkelőkhöz, hogy átadják a menekülteknek. Akkor ők ebben látták a segítségnyújtásnak az első, legkézenfekvőbb lehetőségét. Mások fuvart biztosítottak ingyenesen gyermekes anyáknak a nagyvárosokba, repülőterekre. Ismét mások otthonaikba fogadták és ellátásban részesítették legalább egy éjszakai pihenés erejéig a menekülteket. Spontánul, kaotikusan, szervezetlenül, ingyen, keresztényi szeretetből. Mert Krisztust látták a menekülőben.

Azóta közel három hét telt el. A háború gépezete tovább darálja áldozatait, nemcsak a frontvonalon, hanem előtte és mögötte is, több száz vagy ezer kilométeres távolságban. Azóta a segítségnyújtás sokkal összetettebbé és szervezettebbé vált. Az állami hatóságok lassú bürokratikus mechanizmusai mozgásba jöttek, az önkéntesek szervezetlensége megoldódott, és a segítségnyújtásra nemzetközi tapasztalattal rendelkező ENSZ-szervezeteket bíztak meg, mint az UNICEF vagy a Save the Children. Nem mindenki értékeli pozitívan e szervek működését, sőt, többen vádolják őket az anyagi források helytelen kezelésével. A katasztrófavédelem tűzoltói veszik át a határátkelőtől a menekülteket és vezetik őket a segélynyújtó sátrakhoz, önkéntesekhez, sőt a tűzoltóság kisbuszaival szállítják őket a megyeközpontokba, ahonnan ingyen vehetik igénybe a közszállítást a kívánt célpont felé. A remény jeleként nemzetközi megmozdulást is láttam, külföldi segélyszállítmányok százai érkeznek naponta a határátkelők mindegyikéhez: átszállítják a segélyt a legközelebbi településekre, vagy partnerközösségeket keresnek meg, ők jönnek át a határon, veszik át az árut, és viszik településeikre, illetve juttatnak belőle a háború sújtotta városokba is.

Visszaélésekről is hallunk: segélyadományok jogtalan elsajátítása, rejtett, kereskedelmi céllal történő segélyakciók, mások szomorú sorsának a kihasználása, saját érdekek érvényesítése. Túl azon, ami a látszat, ami emberi életek tízezreinek értelmetlen feláldozásával jár, továbbra is ott marad a kérdés: mi zajlik a háború zárt függönyei mögött, mi rejlik az európai és amerikai vezetők elítélő és elmarasztaló beszédei, az egyre szigorúbb nemzetközi szankciók bevezetése mögött? Valóban csak gazdasági érdekek által vezérelt képmutatás az egész? Mennyi emberi életet ér a gáz, a kőolaj, az üzemanyag? És vajon a kezdeti lelkesedés után meddig fog tartani a segélynyújtási vágy, ha a háború több hónapig elhúzódik, és ha ennek következményeként a mi vidékeinken is elérhetetlen magasságokba emelkednek az árak, termékkészleteink kifogynak, ha majd nekünk is meg kell harcolnunk a mindennapi megélhetés háborúját?

És mégis van remény az emberiség számára. Van remény, hogy békeimáink meghallgatásra találnak, hogy a háború rövid időn belül véget ér. Van remény, látva a sok ezer embert, aki a kockázatot nem sokáig fontolgatva felebarátaik megsegítésére sietett a bajban. Van remény, hogy mégsem vagyunk egymás farkasai, hogy Európa mégiscsak kötődik keresztény gyökereihez, még ha egyre lazább is ez a kötődés.

Tegnap Máramarosszigetnél átgyalogoltam a Tisza-hídon a határátkelő ukrán oldalára. A szomszéd ország állampolgárai megrakott szatyrokkal vitték a máramarosi településen vásárolt élelmiszert otthonaikba, gyalog. Csak bevásárolni jöttek Romániába. A Tisza-híd mindkét oldalát ingyen elvihető plüssjátékokkal díszítették ki az önkéntesek, ezek fogadják az anyákkal menekülő gyermekeket, mintha azt üzennék: játékot ragadjatok, emberek, ne fegyvert! Fegyvert még játékból sem!