Szövetség Isten és ember között

0
495

OLVASMÁNY Mózes első könyvéből
Isten egy napon kivezette Ábrahámot sátrából a szabad ég alá, és ezt mondta neki: „Nézz föl az égre, és számold meg a csillagokat, ha meg tudod őket számolni.” Majd hozzáfűzte: „Ilyen lesz a te nemzetséged.” Ábrahám hitt az Úrnak, Isten pedig beszámította ezt az ő megigazulására.
Majd ismét szólt Isten Ábrahámhoz: „Én vagyok az Úr, aki kihívtalak a káldeai Ur városából, hogy ezt a földet neked adjam birtokul.” Ábrahám így válaszolt: „Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt?”
Erre Isten megparancsolta neki: „Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot.”
Ábrahám odahozta neki ezeket az állatokat, majd középen kettévágta őket, és a szétvágott részeket egymással szemben helyezte el; a madarakat azonban nem vágta szét. Akkor ragadozó madarak szálltak a testekre, de Ábrahám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrahám mély álomba merült, és félelmetes sötétség szállott rá.
Amikor a nap lenyugodott, és beállt a sűrű sötétség, füstölgő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami vonult végig a szétvágott darabok között. Azon a napon kötött az Úr szövetséget Ábrahámmal, és így szólt: „Utódaidnak adom ezt a földet Egyiptom patakjától egészen a nagy folyamig, az Eufráteszig.

Ter 15,5-12.17-18

EVANGÉLIUM Szent Lukács könyvéből
Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott. S íme két férfi beszélgetett vele: Mózes és Illés. Megdicsőülten jelentek meg, és haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie. Pétert és társait elnyomta az álom. Amikor fölébredtek, látták dicsőségét és a mellette álló két férfit.
Azok már épp menni készültek. Péter akkor így szólt Jézushoz: „Mester, jó nekünk itt lennünk! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem tudta ugyanis, hogy mit mondjon. Közben felhő támadt és beborította őket. A felhőben félelem szállta meg őket.
A felhőből szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Miközben a szózat hangzott, Jézus ismét egyedül volt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem árultak el semmit abból, amit láttak.
Lk 9,28b-36

A mai olvasmány tovább kíséri Ábrám kalandozását a jó Istennel. A liturgikus olvasmányok kihagyták Ábrám háborúskodásait Mezopotámia királyaival, Melkizedek pappal való találkozásával, és azt sem mesélték el, hogyan utasította el Ábrám Szodoma királyának a jutalmát. De amint az első sorai a mai olvasmánynak arról tudósítanak, Ábrám jutalma, fizetsége nem marad el. Az Úr így szól ugyanis hozzá: „Ne félj, Ábrám, én védőpajzs vagyok; a jutalmad igen nagy lesz”. Ezek a szavak szorosan kapcsolódnak a közelmúltban történt eseményekhez: az Úr védőpajzs – azaz oltalmat ígér Ábrámnak, nem kell attól féljen, hogy a legyőzött királyok esetleg bosszút állnak rajta, hiszen ereje Istenben van. Ugyanakkor az Úr azt is megígéri neki, hogy az a jutalom, amelyet nem fogadott el Szodoma királyától, nemsokára mégis örökrésze lesz. Isten nagyobb ajándékot ad neki. Ábrám azonban egyelőre nem kér a fizetségből, csupán egy dolog lebeg szeme előtt: nincs utódja, így a szolgája fogja örökölni vagyonát. Kétszer kéri az Urat, hogy ígéretét nehogy Ábrám valamelyik szolgáján teljesítse be, hanem igazi biológiai leszármazottja legyen az örököse.
Az Úr válaszában így szól: „Én vagyok Isten, aki kihívtalak a kaldeai Urból, hogy ezt a földet adjam birtokul”. Ebben a mondatban azonban van egy nagy probléma. Ha visszalapozunk a Szentírásban a 11. fejezethez, ott azt olvassuk, hogy nem az Úr hozta ki Ábrámot Úr földjéről, hanem Ábrám tulajdon apja. Terach vette fiát, Ábrámot és unokáját, Lótot, Hárán fiát s a menyét, Sárait, fiának, Ábrámnak feleségét, s kivezette őket a kaldeai Urból – pontosan így írja le a 31. vers azt a pillanatot, amikor Ábrám elhagyja őseinek földjét. Az Úr tehát valami mást mond. Ő már akkor is nyomon követte Ábrám sorsát, amikor ez még nem hallotta az Úr szavát. Ő már akkor is gondviselő jóságával vezetgette a nemzedékeket, amikor még senki sem tudta, hogy az események irányítója maga Isten, hogy Ábrám apjának, Téráchnak személyében tulajdonképpen Isten cselekszik. Isten Ábrám múltját értelmezi újra, és föltárja előtte, hogy életében mindig is jelen volt az ő ereje. Erre Ábrám, aki ráeszmél, hogy Isten a múltban rejtett módon cselekedett, ezúttal jelet kér. „Uram, Istenem, miből tudom meg, hogy birtokolni fogom azt?” Isten erre igen rejtélyes választ ad. Ábrámnak állatokat kell előkészítenie: egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot. Ha valaki először olvassa ezeket az utasításokat, akkor arra gondolhat, hogy az Úr áldozat bemutatására kéri Ábrámot. De itt nem arról van szó. A szárnyasokon kívül az állatokat ketté kell vágja Ábrám, és a kettévágott tetemeket egymással szemben kell elhelyeznie.
Ami ebben a jelenetben történik, az tulajdonképpen a keleti hagyományból jól ismert szövetségkötés előkészítése. Az archaikus szövetséget úgy kötötték, hogy a felek átvonultak a kettőbe vágott állatok tetemei között, ezzel mintegy elkötelezték magukat. Lefordítva ez annyit jelent: bármelyikünk is szegné meg a szövetség, egyezség feltételeit, jusson arra a sorsra, mint az állatok, amelyek tetemei között áthaladt. Van azonban Ábrám esetében egy jellegzetesség. Ő csupán előkészíti a szövetséget jelképező állattetemeket, de maga nem halad át a kettévágott darabok között. Mintegy arra hívja az Urat, jöjjön, legyen ő a szövetség másik fele, vonuljon át ő a félbevágott állatok között, így jelezze, hogy igenis elkötelezte magát ígéretei mellett. Ábrámot mély álom fogta el, s nagy félelem szállta meg – írja róla a Szentírás. Félelmetes a jelenet, hiszen napnyugta után zajlik, és Isten látható jele, füstölő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami tűnik fel a színen. Isten elfogadja Ábrám meghívását, elkötelezi magát az ősatya mellett, és megismétli ígéretét.
Úgy tűnhet, hogy a szövetség egyoldalú: csupán Istenre hárulnak kötelezettségek. Viszont ha újraolvasnánk a szöveget, azt látnánk, hogy Ábrám már bizonyított. Isten szavára Ábrám hitt az Úrnak, írja a 6. vers, és beszámította neki megigazulásra. Ábrám hite az, amire az Úr válaszként elkötelezi magát mellette. A mondat második része többértelmű: beszámította neki megigazulásnak. Ki az alanya a mondatnak? Ki számít be kinek? Úgy tűnhet, hogy az Úr számítja be Ábrám hitét megigazulásnak, de úgy is lehet értelmezni, hogy Ábrám maga az, aki Isten ígéretében annak igazságosságát látja kinyilvánulni. Isten ígérete szilárd, olyan szó, amelyre lehet alapozni, amelyre lehet építeni, mert nem csap be, nem állít csapdát, nincs hazugság benne. Ábrám megismeri Isten szavának legfontosabb jellemzőjét: sziklaszilárd, még akkor is, ha egyelőre nem látszik a történelem kimenetele. Mivel azonban Ábrám tudja, hogy Isten rejtőzködő Isten is, arra kéri az Urat, emberi jelekkel is támassza alá szavának erejét, a földi szövetségek mentén bizonyítsa: igenis, elkötelezte magát ígéretei mellett.

László István székelyszenttamási plébános