Amin minden áll vagy bukik

A Mt 25,31-46 margójára

0
1328
Hans Memling: Utolsó ítélet (1473). Részlet. A festmény a gdanski Szent Mária-templomban látható

A mai evangéliumban Jézus az utolsó ítéletről beszél tanítványainak. Máté evangéliuma dicsőség és félelmetes ítélet képeit vázolja, képeket, hiszen pontos tudása, tapasztalata ember fiának nem lehet erről. Éppen ezért sokakat megijeszt, mások kifejezetten fokozzák egyesek ijedelmét, riogatnak. Valójában azonban hívő embernek Istentől nem tartania kell, Isten országa nem elérhetetlen, és Isten szándéka nem az, hogy állandó rettegésben tartson. Ráadásul nagyon egyszerű Isten szíve szerinti cselekedetekkel azon a bizonyos ítéleten a jobbjára kerülni! A kicsinyekkel való szolidaritás, a jóra törekvés, egy pohár víz, egy szelet kenyér, egy jókor kimondott vigasztaló szó elegendő. Minderről szól a Katolikus Magyar Bibliatársulat vezetőjének, Magos Gyöngyvérnek az írása.

„Egy népmisszión, gyerekként hallottam először az utolsó ítélet történetét. Borzasztó képek cikáztak át gyermeki fantáziámon. Az igehirdető szemléletesen beszélt a bűnösök elítéléséről, és a pokol végtelen kínjairól”, vallja meg Juan Peter Miranda. Nem ő az egyetlen. Számtalan generáció óta teológusok, költők és művészek tesznek hasonlóképpen. Az utolsó ítélet képei templomokat és katedrálisokat díszítenek. Dante Isteni színjátékában a széles pokolba lépésről lépésre haladnak, a bejárati kapun a következő felirat áll: „Ti, akik ide beléptek, adjatok fel a reménnyel!” Nehéz ez a szöveg. A történelem-kritikai módszer segíthet az értelmezésben: az égben, amely bírósági tárgyalóteremmé változott, ott trónol Jézus, az ítélő király, aki ugyanakkor az én testvérem, a te testvéred, és mindannyiunk testvére.

A szentírási szöveg nem az ember túlvilági rendeltetéséről szól. Mint „apokaliptikus kinyilatkoztatás” figyelmeztet, hogy itt és most Jézus üzenetének megfelelően viselkedjünk.  Így ma ez a szentírási rész már nem egy félelmetes szöveg, hanem reményteli kihívás, amely  ugyanakkor komoly követeléseket állít elénk.

A szeretet cselekedetei

Mennyire felszabadító lehet ez a bibliai rész napjainkban, amikor egyre erősödnek a vallást, egyházat és társadalmat érő fundamentalista zavargások. Számunkra új felismerés lehet, ha megértjük, hogy az Emberfia mint bíró a döntő pillanatban nem a helyes tanítást, a hitigazságok ismeretét, az egyházi és felekezeti hovatartozást nézi. Én, aki keresztény vagyok – gondoltam, előnyeim vannak a többiekkel szemben –, nem a keresztlevelem szerint leszek megítélve, hanem a szeretettel teli cselekedeteim szerint.

Ez akár bosszúságot is okozhat, mert itt egyáltalán nem a jutalomról van szó. Ellenkezőleg, a jutalom gondolata el van utasítva: a Jézus jobbján állók csodálkozásából (37-39) kiderül, hogy eszükbe sem jutott a mennyei jutalom, hanem puszta együttérzésből, felebaráti szeretetből segítettek a szükséget szenvedőkön.

A keresztény jó alappal rendelkezik: követheti testvérét, Urát, és bíróját. Ez a hivatása. Ha tehát kapcsolatba lép a Názáreti Jézussal, akkor nem maradhat előtte titokban, milyen mérce számít Isten előtt: az emberek iránti szeretet, a legkisebbek, az elhanyagoltak iránt, és ez a szeretet tettek által lesz igazi, valóságos. Ebben szükség van egy közösségre is, amely minket hordoz, megvéd a túlterheléstől,  közösen jobban tudjuk gyakorolni a testvéri szolgálatot.

Krisztus ünnepélyesen szolidaritást vállal minden szükséget szenvedővel, egyenként mindegyikükkel. Egyenlővé teszi magát a segítségre szoruló emberrel. Jézus, aki a királyi trónon ül, saját testvérének nevezi őt. Követelése, hogy felismerjük a szükséget szenvedőben az ő méltóságát, ellentmondásosan hangzik. Az ítélethirdetés (31-33) keretéül szolgáló „tárgyalóterem” Jézus követelésének a fontosságát, komolyságát bizonyítja. Fontos, hogy a szükséget szenvedők mellé álljunk: ennek követése vagy elhanyagolása dönt az Emberfia jobbján vagy balján elfoglalt helyünkről. „Bizony mondom nektek, amikor megtettétek ezt egynek a legkisebb testvéreim közül, nekem tettétek” (40).

A szeretet cselekedete egy szükséget szenvedő iránt: Krisztus szolgálata. Ez Jézus példája szerint a szeretet cselekedetének radikalizálása. Ő odafordult a kiszorítottakhoz és kizártakhoz, ezáltal elfordult a konvencionális viselkedésmintáktól. Jézus radikális cselekedeteiből nem hiányzik a zsidó felfogás, hogy a szegényszolgálat az igazi istentisztelet. Egy rabbi-írásban így szól az Isten: „Gyermekeim, ha enni adtatok a szegényeknek, akkor azt úgy számítom fel nektek, mintha nekem adtatok volna enni.” (Tanmidrás a MTörv15,9-hez)  

A bibliai szövegben a szeretet műveinek felsorolása nem kíván kimerítő lenni. Példákat mutat, amelyek a megfelelő helyzetekben másképp hangzanak, valahogy így:

„Menekült voltam, és ti (nem fogadtatok be) befogadtatok, munkanélküli voltam, és ti (nem adtatok) esélyt adtatok nekem, beteg voltam, és (nem) gondoskodtatok rólam…”

Jézus követeléseinek listája hosszabb is lehetne.

A figyelmes és elfogulatlan olvasónak feltűnik, hogy az Emberfia mint bíró a balján állóknak nem a törvény megszegését veti a szemére, ezek közül egyet sem sorol fel vádként ellenük (42). Amit meg kell hallgatniuk, azok a mulasztásaik: hogy megtagadták a jó megtételét. Nem elhanyagolható ez, nem olyasmi, amik fölött hamar napirendre lehetne térni! Ezek teljes mértékben a mi felelősségünet terhelik. A lehetőséget, hogy jót tegyünk, nem lehet következményektől mentesen elmulasztani. Ha elkerüljük a szükséget szenvedőket, elmulasztjuk a Krisztussal való találkozást.

Az átkozottak csodálkozása és ellenvetései mutatják meg (44), hogy mi, emberek mennyire hajlunk arra, hogy inkább egy szükséget szenvedő „királyt”, magas beosztású személyt segítsünk, mint egy szegény koldust, egy senkit karoljunk fel.

A nincstelenek nem tudják viszonozni jótetteinket. Máté érthetővé teszi számunkra, hogy a jócselekedetet minden hátsó gondolat nélkül kell tenni. Az ítélet keménysége (41) tudatosítani akarja a felebaráti szeretet felelősségét, drasztikusan mutatja be Jézus követelésének radikálitását.

Milyen súlyos mondat: „És elmennek majd ezek (a Jézus balján állókra gondol) az örök gyötrelemre, az igazak pedig az örök életre”. Az ítélőszékes jelenet elején két csoportra szakadnak az emberek: Jézus jobbján és balján állók (ahogyan a pásztor elválasztja a juhokat a levágásra szánt fiatal kecskéktől). A végén bekövetkezik az ítélet, és ezzel megpecsételődik az ember sorsa. Ezek a képek tiltakozásra és gondolkodásra sarkalnak minket. Az ítélet: az elkülönítés és végrehajtás képletes pillanatok. Aki itt az ember örök rendeltetéséről követel információt, az túlterheli a szöveget. Nem ragadhatjuk ki ennek az óriási ítélőszékes festménynek egy vonását. Irodalmi műfajának megfelelően a szöveg a mostani életünket tartja szem előtt, és nem a túlvilági életet, tehát fontos, hogy most hogyan cselekszünk.

A mi világunk számunkra próbaidős tér. Az ember az utolsó órában Isten előtt elbukhat. Így nyitott marad, hogy ez hogyan zajlik, és ki lesz az érintett fél. Nem lehet félreérteni a szövegből kiérződő fenyegető háttérhangot. Máté gyakran használja az ítélőszékes gondolatot, hogy kiemelje a döntésünk komolyságát (Mt 8,12; 13,42.49b; 22,13; 24,51). Az „örök tűzről” is szó esik, ez Máté egyik sajátossága (Mt 18,8). Mégis, a 46. versben a sorrendet épp fordítva állítja fel (Dán 12,2), a végén az örök életet hangsúlyozza, és úgy magyarázza, hogy inkább ez Isten gyógyító akaratának elsődleges célja, nem Isten uralmának beteljesítése. Ezért nemcsak érthető, hanem logikus is, amikor Charles Péguy így ír híres művében (Mystere de la charité de Jeanne d’ Arc): „Mindnyájan együtt kell megmentsük egymást! Együtt kell megérkeznünk a szeretett Istenhez! Együtt lépünk elébe! Nem jöhet egyik a másik nélkül. Mindannyian együtt kell hazaérkezzünk, Atyánk házába. Egy kicsit a többiekre is kell gondolnunk, egyik a másikért dolgoznunk. Vajon mit gondolna ő rólunk, ha egymás nélkül jönnénk haza!”

Magos Gyöngyvér