Álarcban

0
686
Az álarcnak, ha folyamatosan viseljük, nagy ára van. Fizethetünk az egészségünkkel, a kapcsolatainkkal, amelyek talán meg sem születnek, és az életminőségünkkel. Illusztrációk: Pixabay

„Nincs olyan álarc, amelyik félre ne csúszna néha” – mondja Agatha Christie. Kasza Izabella pszichológus ezúttal olyan maszkokról, álarcokról ír, amelyek pszichológiai értelemben mindig részei az életünknek, és amelyeket nem a világjárvány vagy egy farsangi bál tesz kötelezővé. Az álarcot eltanuljuk környezetünktől és/vagy létrehozunk magunknak, ami segíthet abban, hogy túléljünk nehéz, fájdalmas helyzeteket – mondja a pszichológus. Írásában arról is ír, milyen veszélyei vannak a folyamatos álarcviselésnek.

Farsangban, világjárványban, maszkban, álarcban. A maszkviselés, a maga fizikai valóságában, mindennapunk részévé vált. Bár a vélemények megoszlanak a viselését illetően, talán a mindennapi viselése hosszú távra megfosztja a maszkot, az álarcot a titokzatosság, a bárkivé válhatok lehetőségétől és attól a bátorságtól is, amelyet a viselése által élhetünk meg, lehetőségektől, amelyeket filmek és hagyományok olyan gyakran jelenítenek meg. A maszk viselése napjainkban elvárás, amelyet sokszor hivatalos rendelkezés is szabályoz. Ezen túl azonban arra hívom meg önöket, hogy azokra az maszkokra, álarcokra gondoljunk, amelyek pszichológiai értelemben mindig részei az életünknek, és amelyet nem a világjárvány vagy netán egy farsangi bál tesz kötelezővé.

Mindennapi beszédünkben a nem mutatja meg magát, kiismerhetetlen az arckifejezése, titkol valamit, úgy tesz, mintha minden rendben lenne kifejezések utalnak olyan helyzetekre, amikor számunkra ismerős vagy kevésbé ismerős személyeket úgy élünk meg, mint akik álarcot, maszkot viselnek. Nem hitelesek, nem önazonosak, azaz nem azt jelzik kifele, ami mélyen belül történik. Ilyenkor sokszor érezhetjük az, hogy: kizárnak bennünket, nem őszinték, a kapcsolatunk nem elég mély/fontos számukra, becsapnak vagy önmagukat csapják be, hazudnak, nem engednek közel, mást mutatnak, mint ami van, és folytathatnánk a felsorolást.

Úgy vélem, hogy valamilyen mértékben mindenki fél az őszinteségtől, fél attól, ami az őszinteség következménye lehet, hiszen kisgyerekkorunk óta folyamatosan azt tanuljuk, hogy az őszinteség egy folyamatos elvárás, amely mindig sok-sok bátorságot igényel, és amelynek nemcsak pozitív, hanem negatív következményei is vannak. Ki nem emlékszik olyan esetre, amikor bevallotta, hogy egy-egy gyerekkori csínyben ő is benne volt, és aztán csak őt büntették meg, a barát/unokatestvér/bűntárs simán megúszta? Vagy ki nem csalódott kamaszként, amikor megosztotta féltve érzett titkát, és a legjobb barátnője véletlenül kikotyogta? Vagy kinek nem törték össze soha a szívét, amikor őszintén felvállalta az érzéseit?

Hogyan tudunk tehát megmaradni őszintének, ha sokszor az őszinteségünkhöz rövid és középtávon sokkal több veszteségélmény kapcsolódik, mint pozitív megerősítés?

Az álarcot eltanuljuk környezetünktől és/vagy létrehozunk magunknak, ami segíthet abban, hogy túléljünk nehéz, fájdalmas helyzeteket. Az álarcnak azonban sok megnyilvánulási formája van, és emiatt sokszor nehezen is ismerjük fel, azonosítjuk be. Az álarc olyan viszonyulási és viselkedési mintára utal, amellyel megpróbáljuk elfedni a valóságot, azt, ami igazán, mélyen belül történik. Ilyen lehet a nevetgélés, a folyamatos viccelődés, a hallgatás, a folyamatos véleménynyilvánítás vagy akár a megkövült arckifejezés.

Az álarc segítségével elbújunk, megtartjuk az önmagunkról való tudást magunknak, biztonságba helyezzük magunkat, mintegy elefántcsonttoronyba vonulunk önkéntes száműzetésbe. Az álarc segítségével azonban meg is pihenhetünk és erőt gyűjthetünk a következő életfeladatainkhoz. Az álarc elrejti az érzéseinket, főleg azokat, amelyeket kevésbé felvállalhatónak élünk meg, mint a harag, a gyűlölet és a becsapottság.

Az álarc ily módon való használata rövid és középtávon valószínűleg sok nyereséggel jár, segíthet megúszni a nagy szenvedéseket, eltávolodni a negatív érzelmeinktől, amelyek nagyon kiszolgáltatott és sérülékeny helyzetekbe hoznak, és segít eltávolodni azoktól az emberektől és helyzetektől, amelyek magunkkal hozzák és magukban hordozzák a sérülés lehetőségét (bántó szó, kritika, megszégyenítés, elhagyás). Hosszú távon azonban óriási veszéllyel jár az álarc nem tudatosítása, hiszen eltávolít saját magunktól, és eljuttathat abba az állapotba, amikor mi magunk sem tudjuk, hogy kik vagyunk, milyenek is vagyunk valójában, és ezáltal beleesünk a saját magunk csapdájába (is).

Az álarcaink megismerése és tudatosítása korántsem egyszerű feladat. Feltételezi azt, hogy beengedjük a környezet visszajelzését is, hogy elgondolkozunk rajta, értelmezzük azokat a saját élettörténetünk, belső történéseink és megküzdési lehetőségeink/modelljeink függvényében. Ha gyakran kapom azt a visszajelzést, hogy könnyű neked, rólad minden lepereg, mert te mindig olyan vicces vagy, álljak meg egy pillanatra és gondoljam végig, hogy milyen gyakran viccelődök? Milyen gyakran viccelődök akkor is, ha legszívesebben sírnék vagy ha szomorú vagyok? Ki az az én életemben, aki mindig viccel, akit sose láttam szomorkodni? Amennyiben őszintén válaszolok ezekre a kérdésekre, felfedezhetem, hogy a vicces énem sok esetben álarc. Ez az első lépés a tudatosítás felé, amely ha megtörténik, esélyt teremtek és adok magamnak, hogy a viccelődésen kívül másként is megnyilvánuljak, ha például rossz kedvem van.

Az álarcaink tehát lehetnek az önismeretünk eszközei, és ezáltal megélhetjük azt is, hogy mennyire összetett a személyiségünk, és hogy lehetőségünk van a folyamatos fejlődésre. Az előbbi példához visszatérve, például ha felismerem az állandó viccelődésemben az álarcot, és úgy döntök, hogy kipróbálok új viszonyulási módokat, amelyek révén új készségeket és képességeket fejleszthetek ki. A készségeken túl megtanulhatom többek között, hogy hogyan növeljem a frusztrációtűrő képességemet, hogyan vegyem komolyan a saját érzéseimet, saját fájdalmaimat, és hogyan éljek teljesebb, színesebb, boldogabb életet. Az álarcaink révén, ha nem ragadunk bennük, megtanulhatjuk, hogyan találjuk meg az utat önmagunkhoz, rájövünk, hogyan ismerjük fel és kapcsolódjunk hitelesen azokhoz az emberekhez, akik hasonló értékrenddel rendelkeznek, mint mi, és akik által gazdagabbá válhat a saját életünk.

Az álarcnak, ha folyamatosan viseljük, nagy ára van. Fizethetünk az egészségünkkel, a kapcsolatainkkal, amelyek talán meg sem születnek, és az életminőségünkkel.

Befejezésként az egyik kedvenc történetemet ajándékozom önöknek, és kívánok minél több álarcmentes pillanatot és kapcsolatot (elsősorban önmagunkkal).

„Az egyik neves ideggyógyász rendelőjében megjelent egy külsőleg ápolt, jól öltözött és kiegyensúlyozott férfi. Pár mondat után azonban az orvos észrevette, hogy a nyugalom mélyen gyökerező levertséget és szomorúságot takar. A specialista nagy gonddal végezte el a vizsgálatot, és a beszélgetés végén egyszerű szavakkal így szólt: Miért nem megy el ma este a cirkuszba, mert ha nem tudná, ma lesz az első előadás a városban. Műsoron van egy híres bohóc is, akiről azt állítják, hogy a fél világot megnevettette már. Mindenki róla beszél, mert egy különleges egyéniségről van szó. Meglátja, jót fog tenni. A rendelőben lévő férfi felzokogott és így szólt: Az a bohóc én vagyok.” (Bruno Ferrrero)

Kasza Izabella pszichológus

Az írás megjelent a Vasárnap 7-es és 8-as számának életmód rovatában.