Nem megváltanunk, hanem elfogadnunk kell egymást

0
1861

BAKÓ MÁRIÁval, vagy ahogy inkább többen ismerjük: BAKÓ MARIKÁval sokan a főegyházmegye családpasztorációján keresztül kerültek kapcsolatba. Példamutatóan empatikus, nyitott, elfogadó, kedves ember, aki sokféle házasságba nyert bepillantást, sokaknak segített, és jómaga is sokat tanult lelkigondozói tapasztalatai során. Hogyan épül fel a jó házasság, meddig elég a szerelem, honnan meríthet a megfáradt szülő, és honnan merített sokszor ő segítőként, anyaként, feleségként – ezekről beszélgettünk.

Sokszor szoktad magadról mondogatni, hogy sokfélét tanultál, több helyen dolgoztál, amíg a Gyulafehérvári Főegyházmegye Családpasztorációs Iroda munkatársaként találtál hivatást. Hogyan léptél erre az útra (ha jól sejtem, nem kis kitérőkkel)?

Ma már lehet, nem is az a legfontosabb, hogy mennyi minden tanultam, inkább azt mondom, hogy nagyon fontosak voltak a családi gyökerek az életalakulást tekintve. Katolikus családban nőttem fel, édesapám egyháztanácsos volt. Léstyán Ferenc atyát nagyon sokan ismerik, gyermekkorom egyik meghatározó személyisége volt. Öten vagyunk testvérek – ez is erősen meghatározta azt, hogy hogyan kapcsolódunk egymáshoz és Istenhez. Visszapillantva kicsit a gyermekkoromba, talán a legfontosabb, amit a szüleim adtak, vagyis az Istenhez való kapcsolódás vágya, hogy akarjak a közösség része, aktív tagja lenni. Mérnöki és könyvelői útra is vitt a szakmai élet, közben elvégeztem a teológiát, amikor indult a szak, és ez egy nagy, szép vágy kiteljesedése volt akkor: táplált. Közben rájöttem, hogy a hitoktatás nem nekem való, de az istenkapcsolatom alakulásának szempontjából nagyon fontos volt. Évekig részt vettem a Fokoláre mozgalom programjain vettem: abban a közegben nagyon sokat és fontos dolgokat tanultam, például azt, hogy minden nap más szemmel tekintsek a másikra, ott tanultam meg állandóan újrakezdeni, de emellett nagyon megragadott a közösségiség, a nyitottság mások iránt. Utána bibliodrámával is foglalkoztam, ami teljesen új istenképet és Istenhez való kapcsolódási utat fedeztetett fel velem.

Önkéntesként kezdtem részt venni a férjemmel először a családpasztoráció rendezvényein, röviddel ezután már szervezőkként léptünk be a munkacsoportba. Lassan egyre több szálon kapcsolódtunk a családokhoz, közösségekhez, 2010-ben pedig már jogi alapokra került a Családpasztorációs Iroda, az egyik kolléganőt váltottam fel aztán az adminisztrációs, intézős, kapcsolattartós feladatok elvégzésénél. Nagy lehetőség volt akkor ez számomra, hiszen úgy éreztem, végre olyan munkám lesz, amelynek során az emberekkel tudok foglalkozni. Akkor még nem tudtam, hogy ebből egyszer lelkigondozás lesz, de már az vonzott, hogy mellettük lehetek, meghallgathatom őket, valahogy erősíteni akartam a házasságukat, megmutatni annak a szépségét. Közben rövid ideig a Bonus Pastor Alapítványnál is dolgoztam, de végül is végleges helyem lett a Családpasztorációnál. Bár volt egy kialakult feladatkör, kicsit fel kellett építeni a munkát. A pályázatok megírása sokszor nagyon nehéz volt. Közben elvégeztem a KALOT által szervezett lelkigondozói képzést. Akkor tapasztaltam meg, hogy mekkora éhség van az emberekben a spiritualitás iránt, és hogy ezen lehet segíteni, ebben ott lehet mellettünk állni.

Projektmenedszer, irodavezető, kapcsolattartó, lelkigondozó: ezekből a feladatokból te már mind kivetted a részed a családpasztoráción belül, és a munkád egy része, ha jól tudom, nemrég véget is ért az Irodánál. Hogyan látod: te ki és mi voltál/vagy a családpasztorációs irodának, illetve mit adott eddig ez a hivatás neked?

Az adminisztratív feladatok sokszor okoztak nehézséget, nehéz teher a felelősség, ha több ember fizetése azon múlik, hogy meg tudom-e oldani, például pályázatok útján, hogy meglegyen a szükséges anyagi alap. Kicsit ez is közrejátszott abban, hogy végül most már más dolgozik az irodavezetői székben a Családpasztorációnál. A legyező kinyílt, egyre több tennivaló akadt, végre volt lehetőségem is kibontakozni és kibontakoztatni, de egy idő után a munka hivatali oldala az iroda fejlődésével arányosan nőve annyi időt, energiát elvett tőlem, hogy már nem sok maradt arra, amivel igazán szerettem foglalkozni: a lelkigondozással, hogy leülhessek kicsit beszélgetni az emberekkel, hogy közösségben legyek velük. Számos lehetőséget adott számomra a családpasztorációs munka: a Házasság Hetének programszerű elindítása a főegyházmegyében is így születhetett meg. A Szatmári Egyházmegyében korábban voltak még próbálkozások, román nyelven a weboldal már működött, de a Gyulafehérvári Főegyházmegyében korábban nem volt házasság hete, ezért belevágtunk, és azóta ez már rendszeres, folyamatos. A Szerdai párbeszélgetés is öt éven keresztül rendszeresen zajlott Marosvásárhelyen, különböző meghívottakkal. Jelenleg egy gyermekotthonban dolgozom, a lelkigondozás azonban továbbra is szerves része az életemnek, hiszen továbbra is hivatásomnak tekintem: ezzel most is foglalkozom, sokszor felkínálom egy-egy beszélgetés lehetőségét akár személyesen, akár telefonon, interneten, és ezentúl is szerveznék csoportot, szeretnék tartani műhelyeket, programokat.

Munkádból adódóan folyamatosan próbálsz használható meglátásokat, útlehetőségeket adni, vázolni házasoknak, házasulandóknak. Tudtál tanulni te is, beépíteni másoktól látottakat, hallottakat a saját életvezetésedbe egy-egy beszélgetés, családpasztorációs program során?

Kétoldalú ez a tevékenység: amikor próbálok valamit nyújtani a másiknak, energiát ad a tudat, hogy jót akarok a másiknak, és a visszajelzések ezt sokszor megerősítik. Nem feltétlenül nagy, látványos dolgokkal segítünk a másikon, sokszor egy gesztus, egy megjegyzés, a nyitás elég ahhoz, hogy elinduljon a szükséges folyamat a változás felé. A műhelymunkákat például nagyon szeretem: sokan ezeken az alkalmakor döbbennek rá, hogy másként is lehet egy-egy helyzetet kezelni, kipróbálják magukat olyasmiben, amiről addig nem is gondolták, hogy segíthet, beválhat. Felszínre kerülnek akadályok, amelyek gátolják, hogy jól működjön a kapcsolat, a házasság, és ezekből nem csak a résztvevők tanulnak. A felszabadult mosolyok, a visszajelzések, hogy igen, ez nekik segített átfordítani egy döcögős problémát, el tudtak indulni a megoldás felé vezető úton, ezt óriási ajándék látni, hallani, tapasztalni.

Önalázatot tanultam ilyen alkalmakkor: hiszen sokszor szembesülünk a saját problémáinkkal is, saját hibáinkkal, és megtanít arra, hogy nagyobb empátiával forduljunk a másikhoz és hibáihoz. A nagyobb szervezést igénylő munkák megtanítottak arra, hogy minden döntés egyfajta áldozattal, lemondással jár: adott esetben, ha szervezési-adminisztrációs feladatot kellett ellátnom, nem jutott időm a beszélgetésekre. Megtanított arra, hogy ha kevés időm is jut a másikra, azokban a percekben valóban tudjak jelen lenni. Emellett számos jó szakmai és lelki kapcsolat is kialakult a munka során. Volt lehetőségem kipróbálni magam számos olyan feladatban, amire azelőtt nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán képes vagyok. Ugyanakkor sokszor tapasztalom, hogy a jó Isten időnként humoros megoldásokhoz folyamodik, néha meglepetéseket kapok az élettől: vannak ajtók, amik bezárulnak, de mindig kerül valami más a helyébe, ami új utat nyit meg. Tavaly például sok lelkigondozói beszélgetésem volt, ebben valószínűleg a járvány is közrejátszott. Továbbra is azt érzem, hogy nagyon sok embernek lenne szüksége lelki beszélgetésre, de sokszor sokan nem tudják, hova forduljanak, pedig vannak helyzetek, amikor lehet, hogy sokat könnyítene a helyzeten pusztán a baj, a lelki nehézség megosztása valakivel. Fontosnak tartom kiemelni az életszakaszokat és azokkal járó jellegzetes nehézségeket. Ha az ember tudatosítja, hogy az adott nehézség nem csak vele történik meg, hanem éppen az az élet, adott életszakasz része – például a szülési utáni depresszió, amiről beszélgettünk is nemrég, az már rengeteget könnyítene az érintett lelkén. A megküzdés pedig új szintre emeli a szellemet: akár az istenkapcsolatot vagy az önmagunkkal való kapcsolatot is megújíthatja.

Vallom, hogy egész életünk egy fejlődési folyamat, amiben a lecke néha könnyebb, néha nagyon nehéz. Minden életperiódusnak megvan a maga kihívása, de aki soha nem beszél róla, az meg van győződve róla, hogy a nehézség csak vele történik, az élet csak vele igazságtalan. Ugyanígy az istenkapcsolatban is lehetnek mélypontok, éppen ezért ennek a kapcsolatnak is ugyanúgy frissülnie, fejlődnie kell: például egy mélydepresszióban szenvedő ember lehet, hogy ideiglenesen elveszíti akár az istenhitét, egy ilyen mély gödörből pedig egyedül, segítség nélkül borzasztóan nehéz kimászni. Ilyen esetben nem biztos, hogy elég az egyszerű jó tanács, hogy imádkozz többet, mert lehet, ez még inkább eltávolítja az egyháztól. Ilyenkor őszinte beszélgetésre, empátiára van szükség, az is lehet, hogy egyelőre nem is tudunk látványosan segíteni rajta, mindössze a jelenlétünkkel támogathatjuk. Ehhez szükséges az egészséges alázat.

A korábbi beszélgetéseinkkor is ezen gondolkodtam, és most is az jár a fejemben: honnan van ennyi nyitottsága és empátiája valakinek egy olyan világban, ahol éppen ezeket az értékeket felejtjük el sokszor? Ráadásul munkádból adódóan állandóan adsz az embereknek önmagadból, de te honnan merítesz?

Amikor negyvenévesen először vettem részt szemlélődő lelkigyakorlaton, az nagy változást hozott az életembe mind az Istennel való kapcsolat mind az imamód terén, egyik erőforrásom ez azóta is. Helyzetek, emberek útján adott számomra megerősítést, ami tovább tudott vinni és erővel töltött fel. Sokszor volt, hogy amit egyébként kemény kihívásként élhettem volna meg, azt úgy fogtam fel: ezt most elém teszi a jó Isten mint megoldanivalót, mert meg tudom csinálni. Azért kaptam feladatul. Ugyanakkor nagyon szeretem a természetet és a csendet. Itthon, nálam nem zúg rádió, tévé a háttérben, ritkán a klasszikus zene. Egy időben volt rendszeres lelki mentorom is, főleg a képzések idején, akivel tudtam beszélgetni, de maga a közösség is erőt adó, hiszen mindig akadnak olyan emberek, akikkel kölcsönösen tudunk egymásnak adni. Fontos megemlíteni a kibeszélés lehetőségét: volt alkalmam, amikor én is elmondhattam, hogy nekem mi fáj. Édesanyám Alzheimer-beteg, ezt látni a családban mindannyiunknak nehéz, fájdalmas.Emiatt sok mindent nem tud csinálni, nagyon felejt, és a régi énjét el kell gyászolnunk.Ennek ellenére hangsúlyozom, hogy beszélni kell erről, ne fojtsuk magunkba, így ugyanis segítséghez juthatunk vagy egyszerűen a teher megosztásával is megkönnyebbülünk. Elfojtva minket is megbetegít a hozzátartozó betegsége.

Két gyermek édesanyja vagy, akik már felnőttek. Egy ilyen ember- és lélekigényű munka mellett hogyan találtad meg az egyensúlyt a család, önmagad és a hivatás között? Hogyan kell/lehet jól lavírozni?

Manapság erős nyomás nehezedik az anyákra, hiszen már nem csak otthon vannak, hanem dolgoznak, emellett feleségek és igyekeznek jó szülők is lenni, ami szintén nem könnyű, hiszen folyton azt halljuk, hogy minél többet kell játszani, foglalkozni a gyermekkel, hogy a kötődés, a biztonságérzet kialakuljon. Sokszor a külső befolyás nehezít meg döntéseket: a legfontosabb, hogy a családon belül a férj és feleség együtt döntse el, hogy kinek hogyan lenne a legjobb. Ez a közös megbeszélés a legfontosabb, mert könnyen elbizonytalanítja a szülőt egy-egy, a tágabb családból, környezetből jövő megjegyzés. Amikor a kisfiam másfél éves volt, visszamentem dolgozni, miután pedig a kislányom is hasonló korba lépett, elkezdtem újra munkát keresni. Akkor találtam egy főkönyvelői állást, napi négy órát dolgoztam, de annyira igénybe vett ez a munka, hogy szinte olyan volt, mint egy 24 órás munkaidő. Az évek során a feladat egyre több lett, a gyermekeim pedig kamaszodni kezdtek, így lassan döntenem kellett:nem szerettem volna, hogy egy kicsavart citrom érkezzen haza a családhoz minden nap. Tehát van, hogy munkahelyet kell váltani. A jó Isten valahogy mindig adott egy kiskaput.

Viszont minden generációnak megvan a maga kihívása: ma több segítséget tud egy édesanya igénybe venni, mint az én generációm akkoriban. Napjainkban ugyanakkor a munka túlságosan felértékelt, tolerált a munkafüggőség. El kell döntenünk, hogy a saját életünkben mi élvez prioritást, mit tartunk a legfontosabbnak: a családbeli szerepünket vagy a munkahelyit. A motiváció sem mindegy, hogy kívülről jövő elvárásoknak akarok megfelelni vagy belső ösztönzésre hallgatok. Sokszor rájövünk, hogy számos alkalommal önmagunkat terheljük meg. Én ma már sokkal óvatosabb vagyok, és hiszem, hogy legtöbbször az „elég jó” is elégséges. A jezsuiták szokták mondogatni, hogy úgy kell változtatni, hogy az nagyobb szabadságot és nagyobb békét hozzon. Az is lehet, hogy egy ilyen döntés után többet dolgozunk, például anyuka kisgyermek mellett újra dolgozni kezd, de ez őt felszabadítja, egyensúlyba helyezi. A lényeg, hogy a döntés ne kényszerből, hanem belső szabadságból fakadjon, ami megerősít, nem lehúz. Emellett úgy hiszem, meg kell tanulnunk felértékelni azt, amink van, és ne mindig hajtani a még jobbért, még tökéletesebbért a kifulladásig. Viszont az anyai szerep sem egyetemes jellegű: ismerek olyan édesanyákat, akiknek 5-6 gyerekük van, és kivirultak, nyilván így csak egy-két órás munkát tudnak esetleg vállalni, az édesapa keresi meg az anyagiak nagy részét, de otthon náluk ez egy működő felosztás. De ez sem opció mindenki számára. Le kell vetkőznie minden kis családnak az elvárásokat, és a saját belső békét, megegyezést kell előtérbe helyezni.

Sokfajta személyiség- és házasság-, illetve családtípust láttál már. Sokfelé olvasni statisztikákban, hogy egyre gyakoribbak a válások napjainkban. Te hogyan látod: nálunk, a romániai magyar társadalomban mi vezet leginkább a családok szétszakadásához, és hogyan, milyen modell szerint lehetne/kellene egy jól működő családi „intézményt” felépíteni?

Nálunk nagyon változatosan közelítik meg a házastársi kapcsolatot az emberek. Elsősorban székelyföldi példákat tudok mondani, mivel itt élek, dolgozom, ezeket láttam: városi, főként nagyvárosi környezetben kevésbé, de falun még gyakori az a hagyományos beállítás, hogy ha a férfi keresi a kenyeret, akkor minden kérdésben az ő szava a döntő. Kicsit nehéz is nekem, amikor egy-egy ilyen példával találkozom. Ezen csak úgy változtatni nem lehet, azt kell valahogyan elérni, hogy a család minden tagja megkapja a saját helyét, szerepét. Egy autoriter házastárs mellett sokszor érzi azt a másik, hogy manipulatív módszerekhez kell folyamodnia, a jó módszer viszont az, hogy megerősíti magát, elhiszi, hogy elég értékes, és az ő véleménye is elég fontos ahhoz, hogy azt nyílt kommunikáció útján közölje. Ugyanakkor nagyon sokan igyekeznek a másik félt megváltoztatni, nem tudnak egymáshoz valódi megértéssel, elfogadással közelíteni. Az lehetséges megoldás, hogy én változom, hogy az életem általában jobbá váljon, de a másikat megváltoztatni eleve kudarcra ítélt próbálkozás. A saját változásunk mindenképpen kihat a kapcsolatra is. Amikor házasságot köt valaki, jó lenne, ha ismerné azokat az életszakaszokat, amelyek eleve krízispontok lesznek majd, mint minden más pár életében: maga a házasság megszervezése, két különböző családból hozott értékek összecsiszolása, eldönteni, hogy valami már a kettőnk ügye és nem a minket körülvevő közösségé; az első gyerek érkezése vagy nem érkezése is erősen megdolgozza a házasságot, aztán következik az óvoda, az iskola, a kamaszodás a gyermeknél, majd az életközépi válság a szülőknél. Van, akit tényleg az segít elő egy-egy válságosabb pillanatban, hogy azt mondja: én Isten előtt megfogadtam, hogy jóban-rosszban kitartok, és ezt tovább kell vinni, meg kell oldani. Fontos az is, hogy segítséget nem akkor kell kérni, amikor már nagyon nagy a baj, mert akkorra már annyira beszűkülhet a személyes szemléletmód, hogy nehéz elfogadni: valamit másként kell tenni. Amikor döcög a kapcsolat, már akkor kellene valaki olyanhoz fordulni, aki tényleg képes objektív, bölcs irányt mutatni, és ez nem az a szomszéd, barátnő, akivel közösen szidjuk a férjeinket. Bár nem könnyű találni, vannak jól működő házasságok, ahonnan jó megküzdési módszereket lehet tanulni: ilyen modelleket érdemes megkeresni ilyenkor. A társadalom manapság nem támogatja a klasszikus család intézményét, a munka és magánélet egyensúlya is kibillen sokszor, a férfiak hajlamosabbak például egy-egy otthoni probléma elől a munkába menekülni, ahol szükség is van a munkaerőre, így még örülnek is ennek, miközben otthon az anya szükségét érzi annak, hogy a férj a gyermekek életében is jelen legyen, neveljen – erre is oda kell figyelni, ha azt akarjuk, hogy jól működjön a házasság. Ami egyébként folyamatos változás, és ezt nem lehet megúszni.

Ami igazán segít, főleg jegyesként, a párválasztás során, hogy mindenekelőtt legyünk önmagunkkal tisztában: mit tudok adni, miért akarok elköteleződni a másik iránt, de azzal is tisztában kell lennünk, hogy az emberi erőforrás csak egy nagyon kis komponens az isteni mellett. A kezdeti szerelem abban az elsődleges formájában nem fog kitartani 30-40-50 évig: valahogy forrást kell találni az istenkapcsolatban, ami aztán segít a közös úton. Emellett meg kell tanulni kitartani, de itt most nem ökölbe szorított kezekre, fogvicsorgató kitartásra gondolok, hanem annak tudatosítása, hogy fontosnak tartom a páromat, értékes ő számomra, minden hibánk ellenére milyen jót tudunk egymásból kihozni. Tudnunk kell, hogy nem váltjuk meg egymást, az nem a mi hatalmunk, képességünk, mi csak emberek vagyunk, akként is kell elfogadnunk önmagunkat és egymást.