A gyulafehérvári főegyházmegye szinódusi munkacsoportja két modulos képzést hirdetett a szinódus egyházmegyei szakaszának animátorai számára (az eseményről ITT olvashatnak). Az első modul után január 31-én tartották a résztvevők első csoportjának a második modult, ahol konkrét szervezési, a szinódusi témájú beszélgetés menetére vonatkozó ötletekről esett szó. Kovács Szilvia Veronika nagyváradi hitoktató írása után egy másik résztvevő, a csíkdelnei Birta Zsuzsánna osztja meg gondolatait, amelyeket a január 31-iki online találkozóról készült képekkel illusztráltunk.
Ahogy megszelídült és egyben tisztázódott bennem a szinodalitás fogalma a szinodális animátorképzés nyomán, megannyi gondolat született meg bennem.
Elsősorban az, hogy annyira jó lenne a változás, de… Nem fogunk tudni változtatni, hogyha megtartjuk az egyesek által olyan nagyon hőn szeretett vallásos gőgöt, amivel meg tudjuk mutatni annak a „nyomorultnak”, hogy mi milyen jó keresztények vagyunk; hogyha elmegyünk templomba és ez a béke nem tud velünk haza vagy kijönni a világba, ilyen esetben lehet akármilyen jó a pap, a szerzetes vagy bárki, az egyház fejlődése nem rajtuk áll.
Nem fogunk tudni változtatni, hogyha szívünkbe nem költözik a jókedv, a derű, mert örülnünk kell annak, ami van, az életnek. Mindenben, de mindenben meg tudjuk találni a jót, hogyha igazából akarjuk.
Igen, nem utolsó sorban az egyház személyzete is, a papok is emberek, jó és rossz szokással megáldva, akárcsak mi magunk, hívek. Vajon a magunk bűneit el tudjuk nézni vagy ítélkezünk önmagunk felett is? Ugyanolyan keményen vagy gyengédebben, mint másokon? Felettünk hányan ítélkeznek? Papjaink mindenki szolgálatában vannak, felettük vajon hányan ítélkeznek? Mi vajon tudnánk teljesíteni azt az elvárást, hogy mindenkinek megfeleljünk? Én személyesen nem tudok megfelelni mindenki elvárásának. Ítélkezni sokkal könnyebb, mint bármit is tenni, ezért gondolom azt, hogy egy esetleges negatív egyház-élmény alapján nem kellene döntést hoznunk.
A szinodális út megnyitásával, kikövezésével az egyház nyitott a hívők, de a még nem hívő személyek felé is. Mint egy anya, lehajolt, hogy rákérdezzen: vajon mit szeretnénk?
Elsősorban bennünk kell megszülessen a derűs hit, hogy derűt és vigasztalást nyújthassunk a rászorulóknak, bennünk kell megszülessen a meggyőződés, hogy tudunk szeretni és azt a békét és szeretetet, amit az istenkapcsolat nyújt, az egyházon át mi át tudjuk adni másoknak.
A szinodális út egy lehetőség az egyház, a keresztények számára, hogy meg tudjuk mutatni: kereszténynek lenni igenis öröm.
Úgy gondolom, hogyha elég bátrak vagyunk ahhoz, hogy egy kicsit is adjunk önmagunkból, mindabból, amivel a jó Isten minket megáldott, meg merünk hallgatni másokat, párbeszédet merünk folytatni, akkor most nyitva áll minden kapu, hogy az Isten jelenlétében együtt, személyes hozzájárulásunkkal formálhassuk egyházunkat.
Vajon el merjük mi hinni, hogy mi is alakíthatjuk az egyházat, mert belőlünk is áll? Próbáljuk meg! Egy kis mosoly, egy jelentéktelennek vélt cselekedet is csodákat művel és Isten áldásával sikerrel járunk.
Birta Zsuzsánna, Csíkdelne
