Egy irányba nézünk

0
868
A keresztény felekezetek Jézus megváltó művére szegezik tekintetüket. Illusztráció: Pixabay

A különböző felekezetek az ökumenikus imahét keretében január második felében közös istentiszteleteket tartanak és közösen imádkoznak a keresztény egységért. A múlt század hatvanas-hetvenes éveit az ökumenizmus tavaszának nevezik, amikor komoly előrelépések születtek a témakörben, a II. vatikáni zsinatot is (1962–1965) ökumenikus szellem jellemezte. Ennek ellenére Zamfir Korinna biblikus tanárnő – aki ökumenikus teológiát is oktat a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán – úgy véli, hogy napjainkat felekezeti szempontból egyre inkább ismét a széttöredezettség jellemzi, és bár a romániai magyar felekezeteket még az általa „lövészárok-ökumenizmusnak” nevezett jelenség, a közös „ellenség” még összetartja, az ökumenikus szellemiség veszített korábbi fényéből.

Engem főként a református édesanyám nevelt katolikusnak. Mivel fiúnak születtem, így a szüleim által nekem választott felekezetet is befolyásolta a környékünkre jellemző íratlan „hagyomány”, miszerint a vegyes házasságokban a gyermek a neme szerinti szülője felekezetét „örökli”. Így lettem katolikus édesapám után, s így történt, hogy a vallási témákban érzékenyebb édesanyám tanított meg imádkozni és bátorította a katolikus közegbe való szocializálódásomat. Később a húgomat, bár a „szabály” szerint református kellett volna legyen, a szüleim kellő bölcsességgel katolikusnak kereszteltették, így ugyanazon felekezet vallási nevelésében részesültünk, ugyanabba a közösségbe jártunk.

Bár a vegyes házasságok megkötéséhez a katolikus papok a mai napig külön engedéllyel kell rendelkezzenek, amit rendszerint évente megkapnak a püspöktől, ez a különleges családi helyzet – a vegyes házasság – az inkább megtűrt, mintsem különösebben támogatott volta ellenére gazdagította életemet és elősegítette a nyitottságom fejlődését a más felekezetek iránt. Emlékszem, hogy középiskolásként az egyik korábbi református osztálytársammal közösen elértük, hogy szülővárosom református és katolikus ificsoportjai közös alkalmakat és programokat szervezzenek. Később az egyetemen szintén az egyik református barátommal egymás egyetemi lelkészségeinek programjait is felkerestük, bekapcsolódtunk azokba. Az unitárius szobatársammal pedig tartalmas és építő beszélgetéseket folytattunk istenhitről, emberségről, és közösen kerestük, hogy a mai világban miként élhetjük meg hitelesen a hitünket.

Az ökumenikus imahét jó alkalom arra, hogy ne csak egymásra nézzünk (s netán a másik hibáit keressük), hanem tudatosítsuk, hogy mindannyian ugyanabba az irányba nézünk.

Megjelent a Vasárnap 2022/3-as lapszámában.