Emelj magasba, Istenem, mint gyermekét az apja

Advent végi gondolatok

0
323


“Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak.” Advent negyedik vasárnapja utáni kedd olvasmányában (Én 2,8-14) olvassuk ezt a tél kellős közepén, karácsonyra várva. Örvendezést fejez ki a zsoltár, örvendezésről szól az advent 4. vasárnapi evangélium.

A természetest meghaladó, felülíró örvendezésről, amely a természeti-társadalmi környezet, az adottságok, nehézségek közepette, akár ellenére örülni tud, mert reménye él, megvalósulni látszik. Látszik – bár nem emberi szemmel. Inkább a sejtés és a hitbeli bizonyosság által.

A belső megelégedettségből fakadó derű nagy hiánycikk. Nem csak napjainkban, járvány, válság által megrengetett mai világunkban. A bölcsesség és türelem bánat- és gondformálta okos, visszafogott, de mégis ragyogó derűje kevesek ajándéka. Keresztényekként mind vágyunk rá, törekszünk feléje.

Vajon sikerült-e egy lépésnyit, egy arasznyit is haladni az oda vezető úton? Vagy eltelt ez az advent is pár külsőséges cselekedet, meddő próbálkozás mellett lényegében észrevétlen? Ugyanúgy teltek a hétköznapok, mérgelődés, szomorkodás, aggódás, harag, neheztelés, a másik háta mögötti megszólás jól ismert köreit róva? Amelyekben még az esetleg beiktatott roráté is csak egy sietős gesztus, amely hosszabb időre nem hagy nyomot a lélek mélyén, azért a napi tettek szintjén sem érzékelhető…

Elcsépelt mondásnak számít, hogy ha aki a világot reformálni, változtatni akarja, mielőtt az utcára kiáll, tömeget gyűjtve maga köré, amelynek vezére kíván lenni, ne őket: magát refomálja, önmagát fegyelmezze, saját magát hajtsa. Az egyetlen igazi vezető a beosztottai lábát mosta egy díszvacsorán…

Thomas Merton, a folytonos megtérő imája így szól: “Isten legnagyobb nyomorúságomban is elegendő fényt árasztott belém ahhoz, hogy észrevegyem, milyen mélyre süllyedtem, s belássam, hogy ennek egyedül én vagyok az oka“. — A jól sikerült, de az elpuskázott adventi készületi idő végére is alkalmas ez az őszinte belátás.

Ezért vagy azért többnyire alulmaradunk a hétköznapok szürkesége, gőgje, szennye sodrában. Ha magunkban ezt belátjuk, őszintén és mélyen, már egy centivel előbbre tartunk.

Még néhány nap, és karácsony, jelképesen és valóságosan is fény gyúl az eddig gyertyákkal bevilágított szent térben. A templomi jászol előtt Thomas Merton imája csendülhet fel lelkünkben, az öröm, megrendülés, őszinte vágyakozás hiteles, lelket formáló imája: “Emelj magasba, Istenem, mint gyermekét az apja, az édes fénybe hirtelen, a mosdató magasba, hogy tiszta és jó legyek, hogy szeressem a szépet, hogy lássam a lényeget, hogy lássak is, ha nézek!

MEGOSZTÁS