Ahányszor magunkról beszélünk, a fáradság ül ki a szemünk és szívünk tornácára, mert visszük és takarjuk viszályainkat, mint a kincset a kereskedő, holott el kellene dobjuk minél távolabb magunktól.
A tükörbe vagy egymás szemébe nézve felfedezni, hogy mégis többet érsz nekem, hogy látlak és hozzád szólok, mint az a kicsinyes bántódás, amely dagad a bensőmben.
Advent egy csodára készül, a legnagyobbra, amelyet nem vettünk észre idejében sosem és olyan gyakran utólag mondjuk, amikor már vesztesekké kapkodtuk magunkat: ha tudtam volna, másképpen, mindent másképpen tettem vagy szóltam volna. Azonban ez a „másképpen” nem egy ünnepi asztaldísz, melyet kinézünk magunknak és majd egyszer, egyetlenegyszer az asztalunkra tesszük. Nem, ez a mindennapi eledelünk, hogy legyen miért ébrednünk csillogó szemmel és legyen kiért újrakezdenünk.
Advent egy csodára készül bennünk, habár csillogó fények veszik körül, amelyek mind elvakítanak tőle és hajlamosak vagyunk azt gondolni, ez egy bemutató, mely hozzásegít egy kicsit feledni azt, ami nehéz, azt, ami sötét bennünk. Advent nem feledtet, hanem csodát akar bennem, egy enyhe érzést, rádöbbenést arra, hogy a kivétel én vagyok és a csodára nem érek rá várni, mert valamelyik minősítésem elrabolná tőlem.
A csodát, az értem megszületett Életet az enyhülésemben ismerhetem fel, hogy a terveimet, a hitemet a változásomat ne eltaszítsam az ismeretlenbe, hanem ajándékként fogadjam. Ez pedig attól kivételes, hogy most akarom.
Bilibók Géza
