Nem vagyok hajlandó…

0
1958
Illusztráció: Kádár Hanga

Nem kérdés, hogy önzőbb, egoistább a társadalom napjainkban, mint 10-20 évvel ezelőtt, de vajon miért? Mert elkezdtünk jobban befelé fordulni, magunkra is hallgatni, nem hagyni, hogy a szükségtelen elvárások bedaráljanak, jobban kiállunk magunkért. Csakhogy ez azzal jár, hogy az egészséges önérvényesítés sokszor önzésbe csap át. Egyszer csak nem leszünk hajlandóak meghallgatni, átgondolni. Mi csak megsértődni vagyunk hajlandóak. De azt nagyon. Sokszor. És naponta. A reklámszlogenekből állandóan az jön szembe az emberrel, hogy „megérdemled”, „tedd meg magadért”. A posztmodern ember lelkét ezek a félmondatok simogatják, sokak hátán pedig feláll a szőr, amikor valahonnan nem egészséges önbizalomról, hanem egészséges alázatról hallanak. Nekünk, maiaknak az egyik legnagyobb kihívás megtalálni helyzetenként a helyes választ: most legyek erre hajlandó vagy ne. Elmondom, én hogyan indultam el ezen az úton.

Lassan. Nagyon lassan. Középiskolában és egyetemen mindent mindenkinél jobban tudtam. Állandóan vitáztam. Szemináriumokon egyenesen sziporkáztam, amikor éppen mások szövegének kritizálása volt a feladat. Nem voltam hajlandó észrevenni, hogy kritikáimmal sokszor sértek, fúrok, nem építek. Beismerni nem voltam hajlandó, csak megsértődni. És visszatámadni. Aztán első munkahelyemen egyszer csak rájöttem: nem tudok én semmit. Na jó: keveset. Szerencsémre mentoraim soha nem aláztak, hanem felemeltek, tanítottak. Tanultam ugyan, sokat, de szinte észrevétlen. A legnagyobb hibám ez volt: nem voltam hajlandó tudatosítani, hogy tanulok. Azt hittem: már tudok. Ott elkezdtem lassan hajlandó lenni hallgatni és meghallgatni. A következő munkahelyen, itt, a Vasárnapnál néhány álmatlan éjszaka után elkezdtem hajlandó lenni átgondolni. Mérlegelni. Aztán megszületett a fiam. A gyermek a legkegyetlenebb tanítómester: állandó önátadásra, meghajlásra és türelemre kényszerít. Hajlandó lettem meglátni a legnagyobb hibám: a türelmetlenségem. Egyszeriben végtelenül kicsi lettem. Sokkal kisebb, mint a gyermekem. És akkor kezdtem el nőni. Vele együtt. Nőni a hajlandóság felé.

Ma hajlandó vagyok megpróbálni lehajtani a fejem és tanulni. Meghallgatni. Figyelni. Ha az élet számunkra nem tartogat gyermeket: tartogat társat, kollégákat, barátokat, tágabb családot. Legyünk hajlandóak tanulni tőlük. Legyünk hajlandóak elismerni, hogy taníthatnak. Legyünk hajlandóak ne csak kibeszélni, hanem kérdezni is. Legyünk hajlandóak ezt a hozzáállást egy életen át tanulni. Mert minimum annyi kell az elsajátításához. És akkor talán visszaszáll ereinkbe az empátia.