Ősz kint és bent

0
1893
Fotó: Pixabay

(Lelket simogató) ősz van. Nappal gyönyörű az idő, legalábbis az utóbbi időben az volt, éjszaka pedig már vacog az ember foga. Az az időszak ez, amikor még jókat lehet kirándulni, sétálgatni a színpompás természetben. Még le lehet szedni a fáról a későn érő gyümölcsöket, hogy meg ne fagyjanak. Látszólag ugyanolyan minden, mint az előző években. Csak néhányunk, vagy mondhatjuk talán, hogy sokunk gyomrát összeszorítja néha a már unalomig emlegetett vírus, aminek hatására már a korona szóról sem feltétlen pozitív töltetű kép ugrik be elsőre.

Az ősszel személyesen kicsit hadilábon állok. Gyerekként nagyon szerettem. Aztán illett megtanulni verset elemezni a líceumban, ha az ember nem akarta, hogy a tanárnő mosolyogva, nagyon sajnálva, de mégis beírja a hármast. Itt aztán kellően belénk ivódott a kép, hogy a versekben az ősz az elmúlást szimbolizálja. Így kezdett a viszonyunk egyre mostohább lenni az ősszel. Aztán úgy alakult, hogy a kisfiam épp ősszel született, sokat javítva a kétes kapcsolaton. Megjegyzem, abban az évben valóban gyönyörű volt az ősz, a természetben, és legbelül is.

Az idei ősszel azért szintén lenne mit megbeszélni, ha le lehetne vele ülni kávézni. Hisz a már emlegetett koronavírussal elég rosszul állunk, s most nagyon finoman fogalmaztam. Statisztikákat nem is írnék, nem szándékom. Statisztikák nélkül is tény, hogy tele vannak a kórházak, sorban állnak a betegek, akik között valószínű, már ismerős is egyre több van, túlhajszolt és fáradt a személyzet, sok túlórával a hátuk mögött. Ha arról próbálunk beszélni, hogyan jutottunk idáig, mindenki a másikra mutogat. Olyan ez, mint amikor az imént a hároméves kisfiamat próbáltam meggyőzni, miért jó a délutáni alvás. Végül elaludt, de nem a logikus észérvek hatották meg… Pszichológiából tanultuk, hogy 12 éves korig nem is lehet őket észérvekkel meggyőzni.

Ahogy én látom, ezzel vagyunk így néhányan 12 éves kor után is. Valahogyan kellene egy gatyába rázás mindannyiunknak, hogy merjünk és tudjunk felelősséget vállalni, tudjunk dönteni, ne másoktól várjuk, hogy megmondják, mit tegyünk. Az a baj ezzel, ha mástól várom, hogy megmondja, mit tegyek, akkor nagy esély van rá, hogy arra hallgatok, aki hangosabb.

Mintha a közösségi hálón akarnánk tájékozódni tudományos dolgokban: olyanokban is, mint a világjárvány vagy akár az oltás.

Döntsünk mi magunk, s vállaljuk vele a kockázatot, vagy ne, ahhoz is jogunk van. De miért akarunk másokat meggyőzni? Vagy miért akarjuk, hogy mások győzzenek meg minket?