Grammokban mért csoda

Ma ünnepeljük a koraszülöttek világnapját

0
694
Erik, Ranya és Kevin

Egyházi és családi ünnepeink mellé már több éve bekérezkednek a világ- és emléknapok. Ma, november 17-én a koraszülöttekre figyelünk. Akinek a környezetében nincsenek érintett gyerekek vagy szülők, az talán nem is foglalkozik a témával máskor, eszébe sem jut. Nem érzéketlenségből, hanem mert ilyen az emberi természet – ami nem érinti, az kívül esik az érdeklődési területén.

Időre érkező gyermekek körül is számtalan bizonytalanság merül fel a szülőben, teljesen új élethelyzet, amely aligha találkozik az elképzeltekkel. De mi történik akkor, amikor egy baba túl korán érkezik? Számtalan kétség, egymástól távol töltött hetek-hónapok, könnyek és mosolyok elegye, rengeteg ima és fohász kíséri ezt az időszakot.

A koraszülöttek világnapja alkalmából egy háromgyerekes besztercei édesanyát, Pintea Renátát kerestem meg, hogy ha szeretne, meséljen erről az emberpróbáló élethelyzetről. Beszélgetésünk fókusza sok minden lehetett volna – a miértek feszegetése, a kórházi ellátás, az egészségügyi személyzet hozzáállása, bánásmódja vagy a kényszerűen megváltozott családi élet ága-bogai –, de mégis csak egy valami lett, illetve két valaki: a két korán érkező gyermek története dióhéjban.

Már volt egy kisfiad, amikor idejekorán világra kívánkozott Kevin.

Amikor Kevin született, volt egy kétéves kisfiam, Erik. Kevin 32 hetesen született, nagyon kicsi testsúllyal, 1300 grammal. Sürgősségi császármetszés volt a méhlepény idő előtti leválása miatt. Nem voltam lelkileg ilyesmire felkészülve, nem tudtam, mi vár rám, a családomra, és főleg Kevinre. Össze voltam törve lelkileg és testileg is, főleg amikor a besztercei orvosok nem adtak neki semmi esélyt. Sürgősen Kolozsvárra kellett szállítani, de nem voltak szabad helyek az intenzív osztályon… Végül nagyon nehezen bevállalták az egyik szülészeti klinikán, de nélkülem, mivel nekem nem volt hely. Nem értettem, miért történik ez, én Besztercén a kórházban, Kevin Kolozsvárt a kórházban, éjjel-nappal sírtam, mellette szerettem volna lenni, csak a legrosszabbakra gondoltam.

Miután kiengedtek a kórházból, egyenesen Kolozsvárra mentem, hogy lássam őt. Amikor bementem hozzá, le voltam sokkolva, olyan kicsi, törékeny volt… Inkubátorban volt, sok monitorral, pumpával, lélegzetőgéppel körülvéve láthattam őt. Olyan fura érzések kavarogtak bennem! Volt egy koraszülött gyerekem, és nem tudtam neki segíteni semmivel, nem is lehettem mellette folyamatosan. Két hónapig hetente kétszer-háromszor mentem látogatóba hozzá, az inkubátor mellett állva, kezét fogva, mindig imádkoztam a Most segíts meg, Máriát. Minden nap beszéltem az orvosokkal, vártam a jó híreket, vártam, hogy gyarapodjon a súlya. Minden egyes gramm valami csoda volt számunkra, mert tudtam, hogy közeledünk a NAGY naphoz, amikor végül hazavihetjük. Két hónap alatt nagyon sok mindenen keresztülesett, de a jó Isten segítségével csoda történt, és eljött a várva várt nap, amikor hazavihettük egészségesen! Mivel már neveltem egy időre született gyereket, Eriket, elmondhatom, Kevinnel kapcsolatosan minden más volt. Nagyon félve neveltem, emlékszem, hogy a sok kézmosás és fertőtlenítés után mindig sebesek voltak a kezeim. Tudtam, hogy van egy koraszülött gyerekem, és mindent meg kell tennem, hogy nehogy történjen vele valami. Most 4 éves és 3 hónapos, de mai napig nagyon sok kontrollra járunk (gyermekorvos, neurológus, szívorvos, szemorvos stb.), és csak Kolozsvárra.

A két fiú után érkezett a kislányod, Ranya Klára, aki szintén nagyon sietett a világra.

A két fiú után érkezett Ranya, két évre Kevin után, ugyanúgy koraszülötten. De ebben az esetben minden másképp történt. Tudtam, mi vár rám/ránk, és fel voltam készülve lelkileg, tudtam, mit és hogy kell csináljak. Ranya 28 hetesen született, 850 grammal, de a HIT bennem annyira nagy volt, tiszta lelkemből hittem és tudtam, hogy vele minden renben lesz. És így volt! Mielőtt Ranya világra jött volna, sürgősen Kolozsvárra vittek, így hát elejétől vele voltam. Három hónapig voltunk a kórházban, vártuk, hogy érje el a 2500 grammot, hogy mehessünk haza. Neki nem voltak különlegesebb egészségi problémái, mint ahogy Kevinnek, és én hiszem azt, hogy azért, mert érezte, hogy én mellette vagyok, erőt adtam neki, soha nem sírtam az inkubátor mellett, csakis pozitívan gondolkodtam. Olyan büszke voltam rá, ő volt a legkisebb koraszülött az intenzív osztályon, de a legerősebb. Ami nagyon fájt és nagyon nehéz volt ebben a három hónapban, az volt, hogy nem lehettem a fiúk mellett is, Erik és Kevin nem érezhették ebben az időszakban az anyai törődésemet. De ezt a fájdalmat soha nem mutattam ki, mikor Ranya mellett voltam.

Bár két külön történet, de érezhető, hogy nem volt egyszerű… Kaptál, kaptatok szakszerű segítséget vagy érzelmi támogatást ebben a helyzetben?

Szakszerű segítséget, érzelmi támogatást nem nagyon volt kitől kapjunk. Ritkán találtunk el egy-egy ápolónőt az intenzív osztályon, aki támogasson, vagyis pontosabban két ápolónővel találkoztunk, akik próbáltak támogatni. Mindig vártuk, hogy legyenek ők a szolgálatosok, mivel tudtuk, hogy tőlük több információt kapunk. Csak ők ketten engedték meg, hogy egy-két percet megérintsük a koraszülött gyerekeinket, és ez olyan sokat jelentett nekünk. De szerencsére nagyon jó szobatársaim voltak, és sokat támogattuk egymást, mai napig hálásak vagyunk, hogy együtt lehettünk ebben a helyzetben.

Erik, Kevin és Ranya

Hogy látod, mi volt az, ami átsegített a kezdeti nehézségeken – s bár minden eset más, de mi az, amivel tudnád biztatni a koraszülöttek anyukáit, apukáit?

Igazából nagyon nehéz szavakat találni és igazi bátorítást adni egy koraszülött anyukájának vagy apukájának. Ami átsegített a kezdeti nehézségeken, igazából a sok ima és a hit volt. Hit a jó Istenben, aki segít minden nehézségeken átjutni, hit a koraszülött gyerekben, aki küzd az életéért, hit az orvosokban, akik mindent megtesznek a koraszülött gyerekek egészségéért és biztonságáért. Higgyünk magunkban, és legyünk büszkék, hogy csodagyerek(ek) szülei vagyunk.