Szép ünnepünk van!

0
366
Illusztráció: Pexels

Legyünk őszinték, amikor valamilyen magyar ünnep közeledik a naptárban – nem egyházi, hanem nemzeti/kulturális – sokszor haragot vagy csalódottságot, esetleg amolyan legyintő hangulatot érzünk. Nem az összes magyar, csak mi, elszakadtak, kint ragadtak, határon túliak: erdélyiek, partiumiak, vajdaságiak, felvidékiek, kárpátaljaiak. Na, tessék, máris ezek a drámai elszakadást idéző kifejezések… Persze, örülünk, hogy voltak olyan földöntúli bátorsággal megáldott férfiak és nők, akik az életüket adták a szabad magyar szóért, szabadságért 1848-ban (tudom, előtte is), 1956-ban, örülünk, hogy még mindig lehet szépen, hangosan, büszkén ünnepelni legalább az anyaországon belül az államalapítást augusztus 20-án.

Március 15-én persze megemlékeznek a súlyos, brutális történésekről a magyarországiak is, de hát végső soron azért csak tömegekről, csak szép huszárok felvonulásáról, csak szép egész országot megmozdított ünnepről van szó. Nálunk csak templomudvarokba, szobrok pár négyzetméteres környezetébe szorulva, versikékkel, énekecskékkel. Ahol nagyobb a hangzavar, már jön is a bírság. Ahogy felébredünk 15-én, ott lappang a nem magyarországi magyarban egy csepp keserűség. 1956 meg aztán annyira nem is a miénk: mi csak innen nézzük, hogy ők bezzeg sokkal hamarább mertek lépni, golyózáporban, rendőrségről lopott fegyverrel, több mint harminc évvel megelőzve a romániai bátorságot. Persze, nálunk is voltak megmozdulások, de ugye sokkal kisebb mértékben és sokkal könnyebben elfelejtve, sokkal kevesebbszer emlékezve az erdélyi bátrakra. Megint a bezzeg, s megint a keserűség. Augusztus 20-án meg csak a tévéből, tévén keresztül. De legalább a virágkocsik elérnek Nagyváradig. A Partiumig… bezzeg… s újabb keserűség, hiszen a magyar állam alapításának ünnepe kicsit a mi országunk ünnepe, és mégsem.

De van egy nap, ami még nem karácsony, nem advent, nem húsvét, mert nem egyházi, de nem is annyira zászlós nemzeti, mégis, amikor látjuk itt-ott felbukkanni, hogy november 13-a a magyar nyelv napja, talán először mosolyodunk el úgy, hogy semmi keserű szájíz nem fűz az ünnephez. Csak egy egyszerű örömérzet. Esetleg némi büszkeség. Talán több is. Mert tényleg számos tudományos kutatás igazolja, hogy az egyik legnehezebben megtanulható nyelv. Éppen ezért az egyik leggazdagabb, legsokrétűbben formálható, játékos, de enyhén melankolikus hanglejtésű, dallamos, nem pattogós, ezért büszke, öreges, de sose vén éppen a változtathatósága miatt. És, hogy mennyire fontos számunkra a szabad, csak legbenső önszabályaink, de felülről lecsapó gátak által meg nem regulázható használata, mi sem bizonyítja jobban, minthogy szinte mindegyik nagyobb nemzeti megmozdulás, forradalom, jelentősebb társadalmi változás a legfontosabb sajtóorgánumoknak az elfoglalásával járt: 1848-ban a nyomtatott sajtót, 1956-ban a rádiót vette saját kézbe a hatalomtól a nemzet (ezzel is kezdődött mindkét forradalom), 1989-ben pedig a köztévé irányítását vette át a „nép”.

Szóval bőven megérdemelte anyanyelvünk az ünnepnapot, amit kapott, talán még korábban is megérdemelte volna, mint 2009, ekkor rögzítették ugyanis először naptárban (akkor még áprilisi időponttal), 2011 óta azonban november 13-án köszöntjük a magyar szót, mert 1844-ben ezen a napon fogadták el a magyart államnyelvvé tevő törvényt. Az biztos, hogy ma kicsit minden magyar ember hálás, hogy jól beszéli ezt a különleges, ázsiai gyökerű, európai fűszerekkel gazdagított testes, de éneklő nyelvet. Az viszont még biztosabb, hogy mi, határon túliak kicsit még büszkébben ünnepelünk. Vagy ünnepelhetnénk. Hiszen nálunk nem egyértelmű minden településen a magyar jó reggelt! a szomszédtól. Nem egyértelmű minden egyetem minden karán/szakán a magyar oktatás (a meglévőkkel szembeni ellehetetlenítési buzgalmakról nem is szólva). Nem egyértelmű hivatali intézményekben, irodákban, ügyintézésekkor az anyanyelven történő megértetés lehetősége. Magyarországon még magától értetődő, de nálunk már kevésbé, hogy az unokáink is magyarul fognak itt beszélni. Nem magától értetődő, ezért teszünk is érte. Igyekszünk. Még, ha kemény székely á-kkal, mezőségi nyújtásokkal is, de nem hagyjuk.

Éppen ezért a kisebbségi magyaroknak talán ez a legvidámabb nemzeti ünnep. És ebben semmi keserűség nincs. Tényleg. Csak büszkeség. Mert ha arra gondolunk, hogy mi mennyivel többet kell küzdenünk azért, hogy „idegen” országok polgáraiként se felejtsük a magyart, már felül is emelkedünk kicsit a kisebbségi jelzőn. A magyar nyelv kettős ünnep: az anyanyelvünk napja és azé a sokszor láthatatlan, nem tudatosított, de nem könnyű harcé, amit minden nem anyaországi magyar megvív az anyanyelve megőrzéséért. Szóval: hadd éltesse Isten a magyar nyelvet, s a magyar „perifériákon” végvitézkedő külhoni magyarságot is. Minket. Akik e tekintetben kicsit mind székelyek vagyunk a régi, őrző-védő szerep értelmében. Engedjünk ma meg magunknak egy kis büszkeséget. Szép ünnepünk van.