Feldolgozni a feldolgozhatatlant – egy elmaradt kávézás emlékére

Őszinte vallomásaink a halálról és a gyászról

0
359
Azt hittem, nagyapám mindig ott fog ülni a kedvenc faragott székén. Illusztráció: Pixabay

Az egyházzenetanárunk mondta néha órán, hogy a halottak napja, mindenszentek olyan ünnep, ami a kor előrehaladtával lesz egyre fontosabb. Van ebben némi igazság, hisz ahogy telnek az évek, egyre nagyobb a valószínűsége, hogy el kell búcsúznunk olyanoktól, akik addig az életünk részei voltak. Még akkor is, ha már régen nem találkoztunk, de mégis van, ami összeköt.

Szeptemberben volt két éve, hogy két embertől is el kellett búcsúznom. Természetes volt, hogy az egyetlen, személyesen ismert nagyapám van, s azt hittem, amikor megyek, mindig ott fog ülni a kedvenc faragott székén. Aztán egyszer már nem volt ott… Ahogy mondani szokás, szép kort megélt (habár ez a hány éves kérdés távolabbi ismerősöknek szokott fontosabb lenni). Pár hét múlva el kellett engedni valakit, aki a gyerekkorom része volt, s akivel nem sokkal betegsége kezdete előtt megbeszéltük, találkozunk valahogy Váradon (ahol ő élt) vagy Kolozsváron (ahol meg én), és megiszunk egy kávét, vagy talán mást is, valami erősebbet, ha már végre találkozunk, és beszélgetünk egyet személyesen is. Már gyerekként is szerettem a humorát, szerettem hallgatni a hangját. Még gyerek voltam, amikor tudtam, hogy újságíró lesz: akkor olyan távoli és különleges dolog volt számomra. Felnőtt(ebb)ként szerettem volna a kávé, sör vagy valami más mellett a szakmai tapasztalatairól is kérdezni, hisz munkásságát online követtem, csodáltam a könyvborítóit például. Aztán úgy alakult, hogy a kávézásra sosem került sor. Én gyereket szültem, ő meg kezelésekre járt, aminek nagyon hamar vége szakadt. Elmaradt a kávé, a személyes beszélgetés…

A gyász, elengedés, ha a szakirodalmat olvassuk, logikus, követhető, aztán ha a közelében vagyunk, minden felborul. Számomra nagyon fontos, hogy tudjunk elbúcsúzni valahogyan. Hiányolom, hogy kikoptak a gyakorlatok, ahogyan ezt régen tették, ahol sokkal inkább az élet természetes részeként tudták ezt kezelni. Jó lenne, ha valahogy újra az életünk részévé tudna válni az, ahogy a betegekkel, idősekkel, eltávozni készülőkkel bánunk, avagy kellene bánnunk. S hiába tanulja az ember mesteri képzésen, mikor mit kell mondani a páciensnek, mert amikor a rákbeteg unokatestvéredet kell felhívni, valahogy nehezen jönnek a szavak. Csak fogod a telefont, s valahogy úgy vagy, mint Petőfi: nem tudod, miként is szólj.

Jelen helyzetben pedig nem tudok nem gondolni a koronavírusban vagy egyéb betegségben szenvedőkre, akiket a kórházban még látogatni sem lehet a járványügyi veszélyek miatt. Legalább telefonon éreztessük velük: fontosak, velük vagyunk.

Az írás megjelent a Vasárnap 2021/44-es száma Fókusz rovatának összeállításában.