Kölcsönösség

0
433

OLVASMÁNY Mózes első könyvéből
Az első ember teremtése után így szólt az Úristen: „Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő.”
Az Úristen megteremtette a földből a mező minden állatát és az ég minden madarát. Odavezette őket az emberhez, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát nevet adott minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának. De a maga számára nem talált segítőtársat, aki hasonló lett volna hozzá.
Ezért az Úristen álmot bocsátott az emberre, és amikor elaludt, kivette az egyik oldalbordáját, a helyét pedig hússal töltötte ki. Ezután az Úristen az oldalbordából, amelyet az emberből kivett, megalkotta az asszonyt, és az emberhez vezette. Az ember így szólt: „Ez most már csont az én csontomból és hús az én húsomból. Asszony a neve, mivel a férfiből vétetett.” Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és a kettő egy test lesz.

Ter 2,18-24

EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben: A farizeusok odamentek Jézushoz és megkérdezték: „Szabad-e a férjnek elbocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. Ő azonban kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” Azt felelték: „Mózes megengedte, hogy válólevelet írjunk és elváljunk.” Jézus folytatta: „A ti szívetek keménysége miatt írta nektek ezt a parancsot. Isten azonban a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez csatlakozik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember ne válassza szét.” Otthon tanítványai ismét megkérdezték őt ezzel kapcsolatban. Ezt válaszolta: „Aki elbocsátja feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene. Ha pedig a feleség hagyja el férjét, és máshoz megy, házasságot tör.”
Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy tegye rájuk a kezét. A tanítványok azonban elutasították őket. Amikor Jézus meglátta ezt, megharagudott, és ezt mondta nekik: „Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa. Bizony, mondom nektek: Aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem megy be oda.” Azután ölébe vette a gyermekeket, és kezét rájuk téve megáldotta őket.

Mk 10,2-16

A házasság alapjait a Teremtés könyvében találja meg a Szentírást olvasó ember, abban a tervben, amelyet Isten készít az embernek. Jézus maga is, ha a házasságról beszél, ezekre a képekre hivatkozik. Hogyan érthetjük az Ószövetség ezen szavait? Alapító szövegek, több ezer éves kultúra nőtt ki belőlük, több millióan élték meg és tartották kötelező érvényűnek.

Nem árt néha újrafésülni ezeket a szavakat, új termést keresni a régi fán, amelynek gyökerei évezredekre nyúlna vissza, de amely minden alkalommal rejteget meglepetéseket.

Az első ember fogantatását így meséli el a Szentírás: az ember megismerte feleségét, Évát, ez fogant, megszülte Kaint (Ter 4, 1). Van ebben a mondatban valami nagyon szokványos, de van benne valami megdöbbentő is. Egyrészt igen gyakran olvasunk ilyen kifejezést a Szentírásban, másrészt – és ez a meglepő – hiányzik belőle a kölcsönösség. A férfi egyedül cselekszik, a nő ennek a cselekvésnek a tárgya. Természetesen fordítva is megjelenik ugyanez a kifejezés a Szentírásban: a nő ismeri meg a férfit. De ez is ugyanolyan egyirányú, mint Kain nemzésének esete. A kölcsönös megismerés hiánya fatális következményeket von maga után. Egyszerűen úgy fogalmazhatnánk meg, hogy az ember egyedül cselekszik, de az igazi „mi” hiányzik. Az asszony, jelen esetben, mintha kimaradt volna a történetből. Ez a fajta hangsúlyeltolódás piros fonalként vonul végig az ószövetségi bűntörténetén. A jó és rossz ismerésének fája indítja el az eseményeket: Éva eszik belőle, és férjének, Ádámnak is ad. De ő maga, aki megfosztatott saját egyéni személyétől, nem ismeri el Ádámot. Az ő szájából nem halljuk az ujjongást, amely Ádám ajkát elhagyja, amikor először megpillantja társát. Majd Éva nemzi Káint, aki a maga részéről úgy érzi, őt is megfosztották az elismeréstől, ezért megöli testvérét, Ábelt. Minden jogfosztott személy felfelé törekszik, de úgy, hogy a másik helyét akarja elvenni. Nem születik meg a közös, a „mi”. Ebből érthető, mennyire fontos a Szentírás szava, amikor az mondja: ezért a férfi elhagyja apját és anyját és feleségéhez ragaszkodik, s a kettő egy test lesz (Ter 2, 24). Ebben a mondatban nincs szó megismerésről, hanem ragaszkodásról. Igaz, a szöveg nem ismétli meg az asszonyra vonatkoztatva is a mondatot (az asszony elhagyja apját és anyját stb.), de az édeni igazi szeretet lényege így is érthető: kölcsönös ragaszkodást, egymáshoz tartozást hirdet az édeni közösség, és nem csupán egy valaki cselekvését, amelyet a másik személyiségében korlátozva elszenved.

Nagyon szépen és szelíden körvonalazódik ennek a tévedésnek a javítása a Szűzanya szavaiban, amikor az angyaltól megtudja, hogy anya lesz. Első gondolata épp ez: hogyan lehetséges, hiszen én férfit nem ismerek. Amit Éva elmulasztott, azt Szűz Mária igyekszik pótolni: neki is kell ismerni valakit, hogy helyreálljon az üdvtörténet. Az angyal pedig egy új szereplőt jelöl meg: a Szentlelket. Ő lesz az, aki beárnyékolja a szüzet. Nem ismeretről van szó, hanem beárnyékolásról.

Az Isten nem teremtett házasságot, egyikünk sem születik jegygyűrűvel az ujján. De elmondta a Teremtés könyvében azt, hogy mit kell az embernek tennie ahhoz, hogy a teremtés szándéka szerint kegyelmi magaslatokra emelje létezését. A Lélek, aki a teremtés hajnalán otthontalanul röpködött, csakis a kölcsönös elismerésbe tud alászállni. Csak ahol a személy a másik személyt feltétel nélkül elismeri, ott tud a Lélek is gondtalanul működni, és létrehozni a közös „mi”-t, az egymást, a kölcsönösséget.

László István székelyszenttamási plébános