Zamfir Korinna: a Szentírás kritikai olvasata hozzásegíthet a gondolkodó vallásossághoz

A „második naivitás” (Ricouer) elvezeti a kereső és gondolkodó embert egy mélyebb hitre, hogy miután megküzdött a kétségeivel, úgy olvassa a Szentírást, amelyen keresztül Isten szól, hogy nem fundamentalista módon, hanem mélyebb megértéssel értelmezi a Bibliát – mondja Zamfir Korinna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának professzora. A biblikus tárgyakat és ökumenikus teológiát oktató tanárnő szerint a vallásosság nem áll szemben a tudománnyal, a cél az lenne, hogy eljussunk egy gondolkodó vallásossághoz. A posztmodernre jellemző, széttöredező szemlélet a teológiára és a szentírástudományra is átterjedt, nincs már egy egységes, átfogó megközelítés. Meglátása szerint az ökumenizmus is kezd „kimenni a divatból”, az egyházak és a felekezetek egyre inkább magukba zárkóznak. Ugyanakkor az ökumenikus teológia több évtizedes eredményei segíthetnek elsajátítani a párbeszéd kultúráját.

Kettős évfordulót ünnepel a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Római Katolikus Teológia Kara. Az egyetem 440 évvel ezelőtt alapított intézményi elődjére tekint vissza, illetve a kar fennállásának 25. évfordulóját ünnepli. Egy ilyen ünnep milyen lehetőséget rejt magában és mennyire teher egy intézmény számára egy ilyen múlt?

Érdekes ez az egybeesés. A 440 év főként a történelmi tanulságok miatt érdekes, de közelebb áll hozzám az utóbbi évforduló, tekintettel arra, hogy a 25 évből életem 23 éve kapcsolódik ehhez az intézményhez. A mérlegkészítésnek és a kihívásoknak az ideje ez. Ami számomra fontos, hogy ne fesztivizmusban, ne a külsőségekben merüljön ki. Fontos, hogy visszatekintsünk arra, ami motivált, ami lelkesített a kezdetekben, amikor ezt elkezdtük. Nagyon sok emberrel kerültem kapcsolatba, diákokkal, egy részükkel megmaradt a kapcsolat az évek nyomán. Ez különös öröm egy tanárnak, amikor olyan emberekkel találkozik, akiknek egy picit alakította a sorsát, a gondolkodásmódját, és a tárgyi tudáson túl talán az életük formálódásához is köze volt. Nekem az egyik legnagyobb elégtétel, amikor olyan diákokkal találkozom, akikről tudom, hogy továbbtanultak; többen vannak, akik külföldön tanultak, doktoráltak, és helytálltak. Ez ugyanakkor kicsit felemás érzés, tudni, hogy vannak értékes emberek, akiknek nem tudtunk az elhelyezkedésében segíteni, így inkább külföldön érvényesültek. Fontos számomra, hogy hozzájárultunk ahhoz, hogy nemzedékek kerültek ki ebből az intézményből, akiknek a szemléletmódját alakítottuk.

Történelmi múltról beszélünk, de legalább ennyire fontos a jövőbe is tekinteni. A teológia és a szűkebben vett tudományterülete milyen kihívásokkal küzd most, és milyen kihívásokkal kell megküzdenie a közeljövőben?

Azt hiszem éppen ez a fontos: a jövőbe tekinteni és megnézni, hogy a kezdeti hivatásból mit sikerült és mit kellene még megvalósítani, netán újragondolni. Ha a tudományterületemet nézem –szentírástudományt és ökumenikus teológiát tanítok –, úgy gondolom, hogy ez ma épp olyan aktuális, mint 25 évvel ezelőtt, mert azt látom, hogy olyan közegben élünk, ahol egyre inkább egy olyan fajta vallásosság kerül újból előtérbe, amelyet a gettósodás fenyeget. A társadalomtól való félelem határozza meg ezt a vallásosságot, amire a folyamatos panaszkodás jellemző („rossz világban élünk”), és a félelem érzése motiválja a bezárkózást. A másik, amit látok, különösen a járványhelyzetre való tekintettel és az oltáshoz való hozzáállásban, az a fajta vallásosság, amely abban látja az identitás és a hit megőrzését, hogy elutasítja a tudomány eredményeit és a józan ész követelményeit. Ilyen szempontból a szentírástudomány művelése nagyon sokat nyújthat, mert rávezet arra, hogy a hit, a vallásosság, az Istenbe vetett bizalom, az imádság nem áll ellentétben a tudománnyal és a tudományos gondolkodásmóddal. Ha a történeti kritikai megközelítésre gondolok, akkor nem úgy kell olvasnunk Isten szavát, hogy azt meg kelljen védenünk, hogy a Bibliának márpedig igaza van. Megértjük, hogy a Szentírás úgy Isten szava, hogy közben ahhoz, hogy helyesen megértsük, figyelembe kell vegyük annak történeti hátterét, a kort, amelyben íródott, azokat a műfajokat, amelyeket a szentírók használtak. Ez hozzásegít egy gondolkodó vallásossághoz, egy olyan hithez, amely képes párbeszédet folytatni a tudományokkal, a társadalommal.

Ha pedig az ökumenikus teológiára gondolok, ez olyan szempontból fontos és aktuális ma, hogy segít kilépni ebből az elszigetelődő vallásosságból, amely úgy éli és fogalmazza meg a felekezeti identitást, hogy elzárkózik, elutasít, netán démonizál másokat, akik másként gondolkodnak vagy másként hisznek. Az ökumenikus teológia segít abban, hogy elsajátítsuk a párbeszéd képességét más felekezetűekkel vagy másként gondolkodó emberekkel.

A történetkritikai Szentírás-olvasatot említette, de nagyon sokan, akik egyáltalán kézbe veszik a Szentírást, még ma is betű szerint értelmezik és így olvassák. Milyen olvasatai vannak a Szentírásnak és ezek miben különböznek? Hogyan fejlődött ez?

Ez egy fontos kérdés, hiszen bizonyos felekezetekben, vallási körökben az az egyik gond, hogy a Szentírást betű szerint igaznak tartják. Ez fundamentalizmushoz vezet. A fundamentalizmus a gyökere, az oka annak, hogy egyesek úgy vallásosak, hogy elutasítják a tudományt. A Szentírásnak alapvetően két nagy megközelítése lehetséges, ha a tudományos bibliamagyarázatra gondolunk. Az egyik az úgynevezett diakron olvasat, ide tartozik a történetkritika is, vagyis az a megközelítés, amelyik a Szentírást a maga keletkezési folyamatában közelíti meg, és megnézi, hogy ki volt a szerző, mikor élt, mi volt a történeti háttere egy adott bibliai könyvnek, és ez miként tükröződik a könyvben. Belehelyezi a Bibliát a maga történeti hátterébe. Szemléletesen úgy fogalmazta ezt meg valaki, hogy ez a megközelítés egyfajta ablak: a Szentírást olvasva túltekintünk rajta és betekintést nyerünk abba a korba, amelyben a Biblia keletkezett. Így megértjük, hogy például a hétnapos teremtéstörténet miről szól, és akkor nem kell ellentétet látnunk a Biblia tanítása és az ősrobbanás vagy az evolúcióelmélet között. A történetkritika tehát egy ablakot nyit. Másrészt vannak a szinkron olvasatok, amelyek a Szentírást a maga jelenlegi formájában olvassák és amelyek főleg irodalmi megközelítések, például a retorikai elemzés, vagy az olyan megközelítések, amelyek az elbeszélés fonalát, szereplőit elemzik (narratológiai vizsgálat). A hatástörténet hidat teremt a Szentírás keletkezési kora és a későbbi olvasatok között: a befogadás történetét vizsgálja. Nagyon sokszínű és sokféle lehetőség nyílik arra, hogy a Szentírást megközelítsük.

Még újságíró hallgatóként bekérezkedtem a tanárnő biblikum órájára és az első vagy második óra után úgy döntöttem, hogy ezzel még várok egy kicsit. Csak a következő évben, amikor beiratkoztam teológiára is, akkor vettem fel a tantárgyat. Ez azért volt, mert bár mindig is szerettem a tudományt, viszont nagyon nehéz volt azt az információt befogadni, amivel először szembesültem a szentíráskutatás kapcsán. Sokan, akik kézbe veszik a Szentírást, inkább imádságos lelkülettel teszik ezt. Hogyan lehet a tudományos szentíráskutatást összeegyeztetni az imádságos lelkülettel?

A kettő egyáltalán nem zárja ki egymást. Másoktól is kaptam ilyen visszajelzést. Elsőéven a diákok egy részét sokként éri, hogy az, ami számukra addig evidencia volt, úgy tűnik, hogy kétségessé válik. Nagyon szeretem Paul Ricoeurt, aki arra mutat rá, hogy a Szentírás olvasásában lehetnek különböző megközelítések, aszerint, hogy valaki elfogadja vagy elutasítja a transzcendenst, illetve a Szentírás kijelentéseit szó szerint vagy szimbolikusan értelmezi. Ez akár egy folyamat is lehet: különböző szakaszokon mehetünk át a lelki fejlődésben. Az egyik a szó szerinti olvasat, amely elfogadja a transzcendenst, azt, hogy Isten szól az emberhez a Szentírásban, de ez a megközelítés szó szerint, betű szerint olvassa a Bibliát, anélkül, hogy műfajokban gondolkodna. Egy másik olvasat elveti a transzcendenst, azt, hogy ez Isten szava lenne, ezért a Szentírást csak a józan ész segítségével közelíti meg és mítoszként kezeli azt. Ricoeur viszont a „második naivitás” jelentőségéről beszél. A naivitást általában leírjuk, és azt mondjuk, hogy rossz az, ha valaki naiv. De a „második naivitás” egy pozitívum. A „második naivitásról” abban az esetben beszélünk, amikor valaki megküzdött a kétségekkel, és egyrészt elfogadja a transzcendenst, vagyis a Szentírást úgy olvassa, hogy ezen keresztül Isten szól, tehát a transzcendenssel kerül kapcsolatba az ember, de másrészt rájön arra, hogy vannak kijelentések, amelyeket szimbolikusan kell értelmezni. A szimbolikus itt nem a valóságosnak az ellentéte, hanem a vallási kijelentéseknek egy mélyebb megértése. Miután az ember megküzdött a kétségekkel, eljut oda, hogy hite mélyebb legyen. Egy olyan hit, amely nem zárja ki a kétségeket és a kérdéseket, de a spiritualitást és a transzcendenst sem. Ellenkezőleg: miután átment egy ilyen érési folyamaton, eljut oda, hogy még jobban értékelni tudja a Szentírást, a vallás kijelentéseit.

• 

A 20. században a szentíráskutatás reformját élte, hatalmas fejlődésen ment keresztül. A 21. században a szentíráskutatás tud még újat mondani ahhoz képest? Van olyan újabban kialakuló szemlélet, ami annyira átütő erejű, mint a korábbi fordulat volt?

Azt hiszem, hogy a szentíráskutatás mindig is tükrözte más tudományok korabeli állását. A 19. században, a 20. század elején a történelemkutatás állt az előtérben és mindent abból a szempontból közelítettek meg. A történeti igazságot próbálták felderíteni: mi az, ami tényleg megtörtént, a dokumentumok fényében. Ez a történetkritikán is látszik. Például kutatók arra próbáltak választ keresni, hogy mi az, ami Jézus életében valóban megtörtént. Később, ahogy az irodalomtudományon belül előtérbe kerültek a különböző megközelítések, ez meglátszott a bibliatudományon is.

Sokat beszéltünk az elmúlt években, évtizedekben a posztmodernről, annyira, hogy ez már egy szlogen lett és mindenre ráfogtuk, hogy posztmodern. Általában bizonyos kritikával beszéltünk a posztmodernről. A hatása azonban a bibliatudományban is megjelenik, abban az értelemben, hogy ahogy a posztmodernt a nagy, egységes narratívák leépítése, leépülése jellemzi, úgy nincs már egyetlen igazság és egyetlen üdvözítő módszer a teológiában sem. Ezt látjuk tulajdonképpen a szentírástudományban is, ahol nagyon sok megközelítés van, amely általában megfér egymással. A közös „ellenség” a történetkritika, amelyről sokan úgy gondolják, hogy már a múlthoz tartozik és felejtsük el – ezzel nem tudok mit kezdeni és nem tudok azonosulni. A lényeg az, hogy már nincs egy átütő módszer, mint a 20. század elején, hanem sok megközelítés.

Érdekesnek tartom például a társadalomtudományok hozzájárulását a bibliatudományhoz. Sok kutatás a kora kereszténység történeti hátterét vizsgálja, az önkéntes egyesületeket, a gazdasági hátteret, illetve azt, hogy a Római Birodalom korabeli politikai, társadalmi, gazdasági viszonyok hogyan járultak hozzá a kereszténység terjedéséhez. Nagyon sokféle megközelítés van. A különböző egyetemeken ezek oktatása az egyes oktatók preferenciájának a függvénye.

Arról beszélt, hogy már nincsen egy egységes kép, ami átvezet az ökumenizmus kérdéséhez is. Az egyházak, a különböző felekezetek mintha mind más-más oldalról beszélnének a hitünk szerint ugyanarról az Istenről. Hogyan lehet ezt a sokféleséget egységben látni és hogyan lehet ezt megvalósítani?

Itt is változást látunk az elmúlt néhány évtizedben. Számomra fájó, amit látok. A hatvanas, hetvenes éveket az ökumenizmus tavaszának nevezik, amit egy hosszú folyamat készített elő: a liturgikus, patrisztikus, dogmatikai megújulás a 20. század elején. A hatvanas, hetvenes években eljutottunk oda, hogy elődeink nagy optimizmussal tekintettek az ökumenizmus lehetőségeire. A II. vatikáni zsinat is ebben az időszakban zajlott (1962–1965), aminek hatalmas megvalósítása, hogy minden dokumentumában ökumenikus szellemet tükröz, nemcsak abban az egyben, amelyik a keresztény egységről szól (az Unitatis redintegratio kezdetű dokumentumban).

Az elmúlt években újból a széttöredezettséget látjuk, azt, hogy minden felekezetben felerősödik az a fajta identitás, ami a másik elutasításában véli felfedezni a maga falait és biztonságát. Az ökumenizmus bizonyos szempontból kezd kimenni a divatból. Nálunk továbbra is működik a „lövészárok-ökumenizmus”, a közös ellenség még összetartja a magyar felekezeteket, de nagyon látszik, hogy felerősödött az ökumenizmus elutasítása, sajnos nemcsak az ortodox egyházban, hanem nagyon sok felekezetben, tradicionalista, katolikus körökben és protestáns egyházakban is. Én ezt csak szomorúan konstatálni tudom és remélem, hogy lesz még jobb is, és nem újból valami közös ellenségnek kell összehoznia a keresztény felekezeteket ahhoz, hogy újból egymásra találjanak.

1983-ban jelent meg Karl Rahnernek és Heinrich Friesnek egy nagyon fontos írása. Nyolc tézisben fogalmazták meg azt, hogy a keresztények egysége reális lehetőség. Jónéhány évtized eltelt azóta. Szépen elemzik azt, hogy az előző évek, évtizedek teológiai párbeszéde elvezette a teológusokat oda, hogy azt mondhassák, a kereszténység alapvető tanaiban egyetértés van, a fennmaradó különbségek pedig már nem olyan jellegűek, hogy azok egyházelválasztók lennének. Az azóta eltelt évtizedekben azonban sajnos nemhogy ez nem történt meg, nem vontuk le a következtetéseket a teológiai párbeszéd során elért eredményekből, és nem történtek látható lépések a keresztény egység felé, hanem épp ellenkezőleg, a felekezetek újból magukba zárkóztak.

Hol látja az egyház, illetve a teológia helyét 25, valamint 440 év múlva?

Ennek egyedül Isten a tudója. Én nem kockáztatnék, nem tudok találgatni. Lehetnék optimista, lehet, hogy ez lenne a jó álláspont, hogy derűlátásról tanúskodok, hogy megleszünk és megmaradunk. De nem tudom. Egy intézmény fennmaradása külső és belső tényezőktől függ. Ami a külső tényezőket illeti, sokakkal ellentétben úgy gondolom, hogy soha nem volt ennyire jó a helyzete a kereszténységnek. Szabad a vallásgyakorlat, békében élünk és minden kényszer nélkül gyakorolhatjuk a hitünket. Ugyanakkor az egyház már nem fonódik annyira össze a politikával, mint a korábbi századokban. Inkább egy erkölcsi tekintéllyé vált a katolikus egyház az előző évszázadokhoz képest. A külső tényezők tehát adva vannak. De hogy mi lesz pár évtized múlva, hogy ne mondjam, évszázad múlva, azt nem tudom ki tudná megmondani. Ami a belső tényezőket illeti, azt hiszem, hogy bármely intézmény fennmaradása azon múlik, hogy vannak-e olyan emberek, akiknek van egy víziója, akik előtt van egy elgondolás, egy látomás, tudják, hogy hova szeretnének eljutni. Ha vannak ilyen emberek, akik képesek nagyot álmodni és képesek másokat ihletni, inspirálni, magukkal ragadni, ha ez meglesz, akkor fennmarad a teológia. Reméljük, hogy lesznek olyan emberek, akik továbbviszik ezt az intézményt. A magam élete szempontjából 23 év után most már inkább visszatekintek, elkezdődött számomra a visszaszámlálás. A következő generációknak lesz az a feladata, hogy tovább vigyék, hogy legyen egy víziójuk, és hogy másokat motiválni, inspirálni és ihletni tudjanak.

Megjelenik a Vasárnap 2021/40-es számában.