Ki vagyok?

0
259

EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának vidékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte tőlük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás!” Ekkor Jézus a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak erről senkinek. Ezután arra kezdte tanítani őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta.
Erre Péter félrevonta és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, és így korholta Pétert: „Távozz tőlem, sátán, mert nem Isten szándéka szerint gondolkodsz, hanem emberi módon.” Majd összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, de aki elveszíti életét értem és az evangéliumért, megmenti azt.
Mk 8,27-35

Az angol írónak, Rudyard Kiplingnek van egy regénye, Kim. Az 1901-ben megjelent írás főhőse maga a címben szereplő fiú, aki a brit uralom alatti Indiában él. Európai szülők gyermeke, apjának iratait magánál hordja, szülei korai halála miatt árván maradt. Az utcákon koldul, alkalmi munkákból tartja fenn magát, és a környezete számára egy a sok indiai közül, nem tűnik európainak. Kalandozásai során egy tibeti szerzetessel ismerkedik meg, elbűvöli ennek az embernek a mély lelkisége, és közösen indulnak el a „Nyíl Folyóján” a teljes fölszabadulást keresve. A lelki tapasztalat útján járva a fiú sokszor leül, és szakadatlanul ismétli: „Én Kim… Én Kim…. Én Kim…” Ilyenkor azt érzi, hogy valami mély szintre hatol, a maga titkába, saját kimondhatatlan lényegébe. De valahányszor eljut eddig, hirtelen megszakad az élmény, újabb és újabb mélységek tárulnak elé, összezavarodik, és nem tudja folytatni az elmélkedést. Egy nap odaáll a szerzetes elé, akit addigra szentként tisztel és bevallja: Tudom, tudom… ez lehetetlen.

Mit akarhatott a gyerek? Mi az, amit bevall a lelki mélységekben járatos öreg bölcs előtt? A név mutatkozik lehetetlennek, az a titokzatos szó, amelyet ha kimond, megérti önmagát, saját titkát. Az európai származású, Indiában élő árva gyerek teljesen a peremvidék létezője. Állandóan a határokon mozog, sem saját eredetét nem ismeri, sem igazi otthonát nem találja. Lelki mozdulásainak hordozója önmaga keresése: rájönni saját létezésének titkára, meglelni önmagát önmaga számára. De a szerzetes előtt kénytelen bevallani: ez nem lehetséges. Nevünkben nem tudjuk kimondani önmagunkat.

A mai lélekbúvárok, motivációs és mindenféle szakemberek olcsón adják a tanácsot: fogadd el önmagad. Olcsó tanács, annyit is ér. Hogyan fogadhatom el magam, ha nem tudom, ki vagyok?! Ki mondja meg nekem, hogy ez a darabka lét, amelyben lakozom, miért ilyen? Miért pont ezek az adottságaim, és nem mások? Miért ekkor és miért itt születtem, és nem máskor, máshol? Miért nem adattak meg nekem egyéb tulajdonságok, amelyekre vágyom, de mégis nélkülöznöm kell őket? Ki lakik abban a bőrben, amely körülvesz engem?

Jézus az evangéliumban egy másik utat ajánl: ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét, és kövessen. A létezésnek két lehetséges iránya van: az énközpontú, az önmagam irányába vezető út, amely saját énemet mindentől függetlenül határozza meg, és mindennek a központjává teszi. A másik: saját magam megtagadása, amely elismeri, hogy titokzatos létem eredete Istenben van, ajándékba kaptam, hogy a kegyelem szövetéből lett létrehozva. Amikor Jézus azt mondja: vegye fel keresztjét – erre hív. A keresztet hordozó ember elismeri, hogy valaki máshoz tartozik, hogy énjét képtelen saját önmagának adni. Ezekiel próféta könyvében a fehérbe öltözött férfi azt a parancsot kapja: jelöld meg kereszttel azoknak az embereknek a homlokát, akik siránkoztak és bánkódtak a szörnyűségek miatt, amelyeket művelnek benne. A tau, a kereszt alakú jel arra utal, hogy a szorongatásban élők Istenhez tartoznak, és menekülésüknek Isten a garanciája. Krisztus kereszthalála után a jel egyszerre utalt a szenvedésre és a halálból kinövő örök életre. Amikor az apostolok Jézus identitását kell megfogalmazzák, azt könnyen meg tudják vallani: ő a Messiás. De a kereszttel való megjelölés már botrányt okoz ebben a mentalitásban. Jézus azonban erős öntudattal tanítja nekik: önmagukat csakis ebben a jelben érthetik és találhatják meg.