Mintha mind az elhajlott kereszt alatt álltunk volna

0
1735

Olyan hangulatot teremtett az előadás, mintha a közönség minden tagját valami láthatatlan szál fűzte volna össze: idegenekként is régi jó ismerősnek, felebarátnak éreztük magunkat a közös rajongásban, a közös éneklésben, az összetartozásban, mintha kicsit mi is az elhajlott kereszt alatt álltunk volna.

István, a király rockopera-rajongóként minden létező feldolgozást láttam már, még ha nem is személyes részvétellel, hanem felvételről, a székelyföldi nagyprodukció pedig nem csak hogy nyomába ér ezeknek, de nem egyet bőven felül is múlt. Nehéz nem elfogultan írni egy ilyen élményről úgy, hogy az ember csemete kora óta kívülről fújja: „napfénye világosságot”, „veled, Uram, de nélküled”. Már a felvezető dallamok felcsendülésekor nyüzsgölődött a közönség, tapogtuk a ritmust, voltunk páran, akik alig tudtunk ülve maradni. Voltak körülöttem ülők, akik már az első szín kezdetekor törölgették a szemüket, hiszen nemcsak az számított, hogy végül is milyen lesz az összélmény, hanem az is, hogy egyáltalán részesülhettünk erdélyi, székelyföldi magyarként abban a nehezen körülírható, egyedi közösségélményben, amit ennek a rockoperának a megtekintése utoljára 2003-ban ajándékozott a csíksomlyói nyeregben összegyűlteknek. Bár ezerféle elképzelésben szólnak évtizedek óta az anyaország színpadain az ismerős dallamok, nem meglepő, hogy nekünk, elszakadtaknak ez több, mint egy klasszikus, sikeres magyar alkotás művészi, kulturális élménye.

Elgondolkodhatunk, vajon a Szörényi és Bródy-páros ennyi idő óta felfogta, feldolgozta alkotásuk szellemi jelentőségét, de ugyanannyira azon is, hogy ez a jelentőség miért súlyosabb, mélyebb ennyivel egy erdélyi magyar néző számára? Hiszen A csárdáskirálynőt is ezerszer játszották már, nem egyszer hozták el erdélyi színpadra, az operett is rétegműfaj, csakúgy, mint a rockopera, a dualista Magyarország közkedvelt darabja pedig komoly nemzetközi sikereket is elért a hosszú évek során. Az István, a király viszont egy ezeréves történet színpadra vitelével állandóan a magyar lélek örökké aktuális kérdéseit tépegeti fel a nézőben. Tudjuk, hogy a honfoglalás után több mint 100 évvel járnak a színpadi történések, de valahol mind érezzük, hogy igazán Géza és István keze nyomán találtunk otthonra. De ugyanúgy érezzük ezer év óta, hogy az akkor megtalált Istent újra és újra meg kell keresnünk.

A sikeres színpadi művek élethűen, érthetően, átérezhetően ábrázolnak egy-egy korszakot, élethelyzetet, kiragadott érzésegyütteseket, mindannyiunkat alakító történelmi szakaszokat, de Szörényi Levente és Bródy János műve a magyar lelket vetíti ki elénk. Mi vagyunk a színpadon, akik kicsit irigykedünk a nagy szent király kitartásán, kicsit együtt érzünk vele a tépelődésben: mit őrizzünk meg a régi értékekből, miben kéne újítani, mi a magyar, ki a magyar: a nagy hódításokat idéző, múltba révedő, csodaszarvasra csodálkozó is, az Istent százszor megtalált, százszor elvesztett, s újra fellelt, állandóan kérdező lélek. Aki egyszerre örökké harcol valaki ellen, s vágyja szüntelenül a békét.

Kicsit úgy keresünk otthont, s hitet még mindig a Kárpát-medence szívében, hogy az már ezer éve adott számunkra. Tudjuk, hogy itthon vagyunk, de újra és újra megrázzuk a zsákunkat, hogy mi a hátrahagyni való hamu, s mi a parázs, amit feltétlen tovább kell vinni. Ezt az életérzést a székelyföldi, sepsiszentgyörgyi nagyprodukció minden visszatartás nélkül megadta nekünk ellentétben számos modern változattal. Lenyűgöző hangok, precíz zenekar, energiákkal teli kórus, megható színészi játék, egyedi jelmeztervezés (annyi feldolgozás után is), fejedelmi előadás, királyi élmény. Csoda volt. Ismétlést kíván.