Derűvel tekinteni Istenre

Az időskor spiritualitása (2. rész)

0
1370
Az Isten iránt érzett haragot felváltotta a béke, a derű. Fotók: Pixabay

Jó ideje élünk a világjárvány árnyékában. Azt látjuk, érzékeljük és tapasztaljuk, hogy akarva-akaratlanul, de magával sodor. Időseink elmagányosodtak, gyermekeik, unokáik távol vannak. Lehangoltnak érzik magukat, a derű szinte alig vevődik észre az arcukon.

Sokszor gondolkodom azon, vajon az idős populáció miként küzd meg ezzel a nagyon nehéz élethelyzettel? Jó tudni, hogy hitük megtartó erő. Az Istenbe vetett bizalom segíti őket abban, hogy derűvel nézzenek rá a szokatlan, magányos mindennapokra, de legfőképpen Istenre. Ez is spiritualitás. Hadd fejtsem ki bővebben egy történettel szemléltetve. Nemrég egy idős bácsinál jártam, akivel a régi időkről nosztalgiáztunk. Már-már szinte elfeledettnek hitt emlékek bukkantak elő a fényképalbumok nézegetése közben, melyeket jó és rossz érzések egyaránt kísértek. Beszélgettünk arról, ami felszínre került, nyilván a világjárványról is. Elmondása szerint a koronavírus megjelenése előtt nem foglalkozott Istennel. Sőt, mi több, haragudott rá azért, hogy néhány hónap leforgása alatt elveszítette a feleségét és gyermekét is. Amikor a legnehezebb élethelyzetben egyedül maradt, a fertőzés elkerülése érdekében pedig az idő nagy részét otthonában kellett töltenie, megtapasztalta az igazi jelenlétet. Az Isten iránt érzett haragot felváltotta a béke, a derű. Az idősek szeretnek nosztalgiázni, felidézni régi emlékeket, legyenek azok jók vagy rosszak. Az a tapasztalatom, hogy a rossz emlékek felidézését is követhetik pozitív érzések.

Az idősek gyakran említik a hitet. Sokan osztják meg, hogy nehéz élethelyzetekben gyakran a hitük is döntő módon segítségükre sietett. Fidelis Ruppert bencés szerzetes szavai sokatmondóak számomra: „Legmélyebb és legértékesebb tapasztalataink közül sokat nem örömteli környezetben szereztünk, hanem fájdalmas és fáradságos életszakaszok gyümölcseiként. Felidézve azokat a szituációkat, amikor nehézségekkel szembesültünk, és amelyeknek talán sikerült fölébe nőnünk, olyan szabadságra tehetünk szert, amely a bizonytalan jövő felé is bizalommal fordul. A derű és az Istenbe vetett bizalom a tapasztalat és a megélt élet gyümölcsei, s elvezetnek oda, hogy hálával tudjak az életre tekinteni.”

Felteszek néhány kérdést, továbbgondolásra: Milyen az én hitem? Hogyan tekintek a mostani élethelyzetre? Istent távolabb vagy közelebb érzem? Az időskorral járó krízisek, fájdalmak közepette érzem-e, hogy Isten mellettem van? Tudok-e derűs lenni akkor is, amikor nincs okom rá? Válaszaikat, rövid levél formájában, írják le. A címzett: Isten.

Írásomat egy bizonyára sokak által ismert történettel zárom. Szeretném, ha üzenetén elgondolkodnának a kedves olvasók, s a saját egyéni, személyes történetükre írnák át. Isten mindig utat mutat, vezet, óv, megvéd. Bízhatnak abban, hogy nem vezeti olyan helyzetbe önöket, amelyben ne maradhatnának mellette. Derűvel. Most, a világjárvány közepette is. A történet szerint egy mélyen hívő ember házát egyszer elönti az árvíz. Felmenekül a tetőre, majd imádkozni kezd Istenhez, hogy mentse meg őt. Egyszer csak jön egy csónak, kiabálnak neki, hogy szálljon be, de ő nem száll be, és azt mondja: „Én hiszek Istenben, ezért engem meg fog menteni. Menjenek tovább!” Elmennek, emberünk pedig belefullad a vízbe. Felmegy a mennyországba és reklamál Istennél: „Uram, én mindig bíztam benned, most meg hiába imádkoztam, hiszen nem mentettél meg az árvíztől.” Isten pedig a következőt válaszolta: „Én próbáltalak megmenteni, hiszen küldtem számodra egy csónakot.”
Innen folytatjuk!

Ferencz Emese