Az időskor spiritualitása

0
595
Rácsodálkozással tekintettem azokra az idősekre, akik napról napra, vasárnapról vasárnapra elfoglalták helyüket a templom padjaiban, sokszor egy fél órával a szentmise kezdete előtt

A haldoklók kísérése rovatot lezártuk, de a közös utunkat, az író és olvasó, fiatal és idős között nem. Új rovatba kezdünk, az időskor spiritualitását járva körül. A mai írásban a spiritualitás fogalmát veszem górcső alá, melynek ismeretét lényegesnek tekintem a következő témák boncolgatásához. Egy személyes, történetekkel, feladatokkal és elgondolkodtató kérdésekkel teletűzdelt utazásra invitálom az olvasót az elkövetkező hónapok során, remélve, hogy a megérkezés bensőséges lesz. Jó utazást, gyümölcsöző olvasást kívánok!

Gyerekként, majd felnőttként is rácsodálkozással tekintettem azokra az idősekre, akik napról napra, vasárnapról vasárnapra elfoglalták helyüket a templom padjaiban, sokszor egy fél órával a szentmise kezdete előtt. Morzsolták a rózsafüzért, csendben imádkoztak. Kislány voltam, amikor ministrálni kezdtem. Nem értettem igazán, mi történik a szentmisén, ahogy azt sem, hogy miért mondja ugyanaz a néni mindennap a rózsafüzért a sokszor nagyon hideg templomban. Évekkel később rájöttem: ez spiritualitás. Ahogy Pál Feri atya mondaná: „Olyan, mint a levegő. Ehetünk-ihatunk akármennyit, ha egyszer levegőre van szükségünk.” Így van ez az időskor spiritualitásával is: a rózsafüzér mindennapi imádkozása emeli fel az idős embert Istenhez.

Arra kérem az olvasót, vegyen kézbe egy írószert és egy lapot. Az A4-es lap közepére írja fel, hogy spiritualitás, majd keretezze be. Mi jut eszébe legelőször a szóról? Jegyezze le. Nem kell túlgondolni, ami jön, azt írja föl. Valószínűleg többen felírták a következő szavakat: Isten, hit, tapasztalat, bensőségesség, imádság, lelkiség stb. Nem véletlenül. Valaki egyszer így fogalmazta meg: „A spiritualitás életforma. Egyfajta visszatalálás önmagamhoz, a szívemhez, a lelkemhez. Hallani, hogy szólnak hozzám, érteni, érezni magam és Őt.” Lélektani szemszögből a spiritualitást az ember fejlődésvágyának és közösségi voltának megértéséből lehet megközelíteni, a kisgyerekkor ősbizalom állapotától Isten szeretetének, megváltó voltának átéléséig. Hit, bizalom, remény, imádság együttese. Vagy, ahogy az idős ember látja: értelmet, reményt, vigaszt keresni és találni a szenvedésben. Ez is spiritualitás. Mindezek nyomán (de nem csak) megkülönböztethetünk sebzettség-, én- és istenközpontú spiritualitást.

Sebzettségközpontú spiritualitásról akkor beszélünk, ha egy idős ember a következő kérdéseket teszi fel: Miért büntet engem Isten? Mi rosszat tettem? Miért hagyott magamra? Több olyan időssel beszélgettem, akik esetében központi kérdések voltak ezek. Soknál előfordul az is, hogy az időskorral járó változásokat nem tudják elfogadni. Azt hiszik, azért fáj mindenük, mert ők valamikor régen rosszat követtek el, s ezzel bünteti őket Isten. A belső tapasztalataikat, vívódásaikat Istenre vetítik. A másik véglet, hogy az idős ember azért van jóban Istennel, mert az előnyökkel jár. Fő célja, hogy Isten segítségével harmonikusabb és egészségesebb legyen. Ennek a kapcsolatnak az idős maga a központi eleme, a spiritualitás énközpontú. Pál Feri hangsúlyozza: „Aki úgy éli meg a nála többel való viszonyt, hogy az Isten az életem része, garantáltan megalapozta a csalódását benne. (…) az a reális, hogy én vagyok az ő életének a része, hisz ő a nagy, én meg a kicsi.” Az istenközpontú spiritualitás szinte egy megtérésélménnyel hozható összefüggésbe, hiszen a legtöbb idős szenvedése és fájdalma abból fakad, hogy sebzettség- vagy énközpontú a hite.

Bármi, bárhogy is történik, fontos, hogy az idős ember felismerje a spiritualitás lényegi voltát, rájöjjön, miben segíthet. Ha sikerül a megélt örömöket és fájdalmakat magukban integrálni, a megfelelő helyen tudják majd kezelni. Végezetül néhány kérdés, mely segíthet ránézni az Istennel való kapcsolatra, a spiritualitásra: Hogyan reagálok a betegségre, egy nehéz élethelyzetre? Kit okolok érte? Istent? Önmagam? Mi az első mondat, ami elhagyja a szám? Elfogadom, hogy minden okkal történik, netán kétségbeesek, lázadok? Sebzettség-, én- vagy istenközpontú az én hitem? Válaszaikat írják le.
Jó egyéni munkát!

Ferencz Emese

(Az írás megjelent a Vasárnap március 21-ei számának életmód rovatában.)