Tempfli Imre: Hűséges maradtam. Önmagamhoz, Istenhez

0
1938
Fotók: Bajnai Botond

Tempfli Imre, sokak számára Imi atya, Imre atya, Kistiszti. A Stuttgartban tevékenykedő lelkipásztor a napokban vette át szülőfaluja, a szatmár megyei Kaplony díszpolgári címét, amely nemcsak az ottani közösség életében jelent fontos pillanatot, hanem a kitüntetést birtoklónak is. Tempfli Imre Nagykárolyban járt középiskolába, majd a gyulafehérvári Hittudományi Főiskolán végezte teológiai tanulmányait, missziós szolgálatai előtt Máramarosszigeten és Nagybányán volt segédlelkész, jelentős szerepet töltve be a fiatalok életében és vallási fejlődésében. Alsóhomoródi lelkészi feladatai betöltése után gyulafehérvári teológiai tanár, majd római tanulmányai után Budapesten szerzett teológiai doktorátust, ezután a szatmárnémeti Szent Család-plébánián volt plébános. Ellátogatva a csendes Kaplonyba, interjút kértem, beszélgettünk a kitüntetéséről, missziós tapasztalatairól, útravalóiról és hivatásáról. 

Sok éve külföldön éli lelkipásztori hivatását, ennek fényében hogyan fogadta a kitüntetést, hogy szülőfalujának díszpolgárává avatták?

Ahogy a köszönőszavaimban is mondtam, ez lepett meg a legjobban. Nem szeretném a többi kitüntetésemet alábecsülni vagy minősíteni, de valahogy mindig is úgy éreztem, hogy igen, megkaptam, de tudom azt, hogy mások is megérdemelnék, mert talán sokkal többet tettek, mint én, s ugyanúgy megkaphatták volna. Amikor egy állami kitüntetést kaptam a magyar misszióban tett szolgálataimért, akkor azt mondtam, hogy még 67 másik magyar pap dolgozik ugyanígy, mindenki megérdemelné. Abban a pillanatban, amikor én átveszem a kitüntetést, az ő nevükben is veszem át, mert nem könnyű az ő életük sem. 

Amikor az ember a szülőfalujától kap egy kitüntetést, akkor csakugyan mellbe vágja, mert nem tudja igazából, hogy miért is kapja. Természetes, hogy az ember a szülőfaluját szereti, ahogy az is természetes, hogy a szülőfalujáért mindent megtesz, és most hirtelen ezért valamit kapni, az mellbevágó tud lenni. Fontos volt számomra, hogy kihangsúlyozhattam, hogy én a szülőfalumnak köszönhetem, hogy az lettem, aki. Ez természetes szerintem, sokan mások, ti is ezt érzitek, hogy itt születtem, itt kaptam szép jó szülőket, szép gyermekkort, testvéreket, rokonokat, barátokat, nagyon jó tanárokat, tanítókat, ugyanakkor számomra az is szerencsés volt, hogy egy ilyen régi falu volt a szülőfalum, amit nem lehet nem szeretni. Ezer év történetét nem lehet csak úgy elfelejteni. Fontos volt kihangsúlyozni, hogy hazafelé az ember elgondolkodik azon, hogy mi lesz hogyha nem leszek? Mindenütt, ahol működtem vagy bármit is tettem, előbb utóbb a nevem el fog tűnni, el fog veszni, viszont a szülőfaludnak még a halálod után is van mondanivalója rólad. Valahol ott fog állni a neved, két évszám, s ez hazafele menő embernek, mint például én, nagyon sokat jelent. Összeségében tehát meglepetés volt, jó érzés volt, büszkeség volt, végül a harmadik pontban pedig kihangsúlyozhattam, hogy milyen fontos a szülőföld szeretete, ugyanis meg vagyok győződve arról, hogy a gyökerek tartottak meg. Amikor hazajövök, mindig itthon érzem magam, nem kell átváltanom, nem kell álcáznom magam, nem kell maszkot viseljek, én vagyok itthon az Imi tiszti vagy az Imi vagy valaki és ez egy nagyon jó érzés. 

Eszmei értékében akkor talán ez kerülhetne az első helyre a kitüntetések közül? 

Anélkül, hogy a többieket alábecsülném, természetesen. 

Hogyan tudta továbbadni, integrálni a szülőföld iránti szeretet a misszióban élő hívőknek?

Épp azért, mert tudtam, hogy milyen fontos a szülőföldnek a szeretete, a 13 év lelkipásztori évem alatt mindig arra törekedtem, hogy ezt ki is hangsúlyozzam. Egyrészt mindig összevontam azokat, akik egy helyről származtak, mert jól tudtam, hogy gondolatvilágukban, kifejezéseikben ők egymáshoz tartoznak. Amikor ők beszélgetnek, akkor nekik nem kell tolmács. Másrészt a misszióban van egy bipolaritás, egy paradox dolog is: egyfelől tudni kell, ki honnan érkezik, másfelől pedig mindenki egyforma kell legyen, tehát ki kell alakítani egy úgynevezett MI-érzést, hogy a szatmári, az erdélyi, a délvidéki, a felvidéki, az anyaországi, mindenki jól érezze magát. Azért volt ez számomra könnyebb, az ún. szülőföldre való visszanyúlás, visszautalás, merthogy én nagyon szerettem és azt akartam, hogy mindenki szeresse a szülőföldjét, mert a szülőföldből jön az erő. Ahhoz, hogy kint az ember megmaradjon annak aki, azt a szülőföld iránti szeretete adja, a gyökér ami otthon van. 

A gyökér mellett kellett egy erős hit, ahhoz, hogy ezt a lelkületet tovább lehessen adni. Például pár évvel ezelőtt a csíksomlyói pünkösdi búcsún egy Stuttgart feliratú zászlót láttunk, tudtuk, kik ők. Másnap ugyancsak velük találkoztunk Gyimesbükkben és bemutatkozva egymásnak egyszerre tudta a két csoport kimondani azt, hogy Imre atya. A szülőföld iránti szeretet mellett az ön szellemisége volt az, ami összekötött bennünket. Hogyan tudta ezt továbbadni a misszióban levőknek a hitük megélésében? 

Ha egy papot a lelkipásztori módszereiről kérdezel, nem hiszem, hogy meg tudja mondani, mi a lelkipásztori módszere. Szerintem egy pap, egy jó pap (anélkül, hogy bárkit is minősítenék) mindig önmagát adja. Ha meg tudnám fogalmazni, hogy mi volt bennem az, amivel sikerült ezt az eszmeiséget továbbadni, akkor már nem is lennék én. Önmagamat adtam és mindenkit arra inspiráltam, ösztökéltem, hogy önmagukat adják. A lelkipásztorkodásban a legfontosabb az tehát, hogy minden hívő önmaga lehessen. Van ugyan egy közös fedél, cél: Isten szolgálata, de hogy ki hogyan jut el Istenhez, vagy ki hogyan gyakorolja a felebaráti szeretetet, nem tudom megfogalmazni. A titka az, hogy az ember ne csak egy tanítást adjon, hanem önmagát is, s az vonz. 

Az önmagunk adásában benne van az is, hogy mások felé kiadjunk valamit magunkból. Katáng Barát néven Facebookon és más oldalakon is olvashatóak a történetei, beszédei, gondolatai, melyek legtöbbször úgy jutnak el az emberhez vagy úgy érintik meg az embert, hogy az adott lelki világához igazodhatnak. Hogy éri el ezt el? Miből merít? Mi alapján írja meg őket? 

Először hadd nevezzem meg, hogy miért is választottam ezt a nevet: gyermekkorom óta a kedvenc virágom volt, nemcsak azért, mert szép kék színe van és egy legenda is azt őrzi, hogy ilyen kékszemű volt az a várkisasszony is, aki hazavárta a keresztes hadjáratból a szerelmesét, hanem sokkal inkább azért, mert olyan igénytelen a virág és mindig olyan útszélen van, ahol semmi más meg nem terem. Arra is gondoltam névválasztáskor, hogy én nem akarok semmi más lenni, csak egy ilyen útszéli virág, s ha valakinek megtetszik vagy belenéz a „kék szemébe”, vagy olvas Katáng Barát történeteiből, akkor merítsen belőle. Hogy hogy jönnek ezek a gondolatok, magam sem tudom, volt olyan vagy van olyan, hogy szellemi, lelki pangás van az emberben, csiholja a témákat, szeretne valamit megírni, de egyszerűen nem jön. Máskor pedig nem tudod abbahagyni az írást, kényszert érzel, hogy írj. Érdekes módon nem annyira a világeseményekre reagál az ember, hanem inkább emberi magatartásokra, ami megfog. Elsősorban természetesen magamnak írok, szokták is kérdezni, hogy mire gondolok, amikor prédikációkra készülök? Mindig magamra gondolok, hogy amit én másnak mondanék, azt magamnak akarom elsősorban megfogalmazni. Így van az írásokkal is, amelyek elsősorban magamnak szólnak, legtöbbször a magam életéből, érzelmeiből indulok ki, aztán jól vagy rosszul, sikeresen vagy sikertelenül megfogalmazok pár gondolatot, igyekezve erkölcsi töltetet is valahogy belevinni. Tanítójellege is van, de nem elsősorban, mert ez magával vonz egy felsőbbrendűséget, hogy valaki mást tanítasz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a gondolataimat akarom megosztani és az is lehet, hogy nem mindenki ért vele egyet. Legtöbb visszajelzés természetesen nagyon pozitív, az emberek ha nem is tudják pontosan megfogalmazni, de magukra éreznek, a maguk problémáira és ez az, ami megfogja őket. 

Gondolt-e arra, hogy a bejegyzéseinek lehet egy olyan oldala, rendeltetése, hogy megszólítsa a még nem hívőket? Vagy lehet-e a cél az emberek Isten felé vonzása? 

Nem gondoltam, elsősorban azért, mert lelkipásztor voltam és vagyok, érdekes módon elég későn ébredtem rá, hogy mégsem a tanítás vonz vagy az adminisztráció, hanem inkább a lelkipásztorkodás. Mint lelkipásztor saját híveim és problémáik, volt híveim, volt tanítványaim problémái foglalkoztatnak. Az úgynevezett nem hívőkre nem gondolok kimondottan, de lehet, hogy ők is találhatnak a soraimban valamilyen táplálékot.

A 21. században egyre többen, köztük sok fiatal távolodik el a vallástól. Értelmezhetjük-e ezeket igaz történetekként, szolgálhatnak-e támaszként, kiindulásként az Istenhez vezető úton?

Bármilyen nagy megtért szentnek az életét vesszük, mindegyiknek van az életében egy olyan esemény, egy olyan szó, írás, amelyik őket gondolkodásra és előbb-utóbb megtérésre késztette. Lehet, hogy ezek az írások is ilyen késztető dolgok, hogy elgondolkozzon rajtuk az ember. Szerintem az Isten fel tudja használni őket arra, hogy egy megtérésnek vagy egy istenkereső út első kövének legyenek az alapjai. Magam csak örülnék neki, ha ilyen visszajelzések is lennének. Másrészt viszont ahogy én látom, sokszor nem is annyira vallásos erényekről van szó a szövegeimben, ha egyik legutóbbi írásomra gondolok, hanem egy általános emberiről, például a szánalomról. Csak szeretnék visszautalni arra, amikor Christian Eriksen a Labdarúgó-Európa-bajnokságon összeesett és egy perc alatt sok barátom felhívott, hogy imádkozzunk, mert egy ember a földön fekszik. Vagy ahogy látta az ember azokat a játékosokat, hogy nem bámészkodtak, hogy most mi fog történni, hanem imádkoztak (holott az UEFA előírásai szerint semmilyen vallásos cselekedetet nem szabad végezni a pályán), érezték, hogy itt most valaki Isten kezében van. Erre is nagyon sok visszajelzés jött, éspedig az emberek nem egy vallásos erényre bámultak rá, mint inkább egy közös emberi erényre: a szánalomra. Így jutott eszembe, hogy aki a földön fekszik, abba nem rúg bele az ember, aki a földön fekszik, az már neked nem árthat, annak szánalom jár, és ez tesz minket emberré. Közös emberi témák lehetnek az írásaim, amelyek hívőnek, hitetlennek, istenkeresőnek egyformán táplálékot adhatnak.

Az alapjuk tehát az emberségesség…

Nagyon jó, inkább akkor ezt így fogalmaznám meg. Vannak azért olyan témák is, amelyek kimondottan csak az egyházi vagy vallásgyakorlatról szólnak. 

Hivatása megélésében nem apró nehézségek, éles kanyarok és mély szakadékok voltak. A talpraállás Isten jelenlétében történt. A hivatásának gyakorlása iránti tisztelet a kitüntetések sorában látható. Mit tudna útravalónak üzenni korosztálytól függetlenül a mai embernek? 

A hivatás Istennek az ajándéka, a papi hivatás különösen, de úgy gondolom, minden egyes emberi hivatás mögött Isten áll. Hív bennünket egy úton, amelyet nekünk szánt, a katolikus teológia szerint tehát minden ember számára kijelölte az utat, és az ember ha rátalál erre a hivatásra, akkor lesz boldog. Az ember leginkább úgy válik boldoggá, hogyha ehhez a hivatáshoz hűséges marad. Hűség: egy olyan szó, amiben meg lehetne fogalmazni, miért fontos az, hogy az ember a hivatása mellett kitartson. Ha a hűségben kitart, akkor mindegy, milyen hivatása van, szerintem boldog lesz. A hivatások úgynevezett váltása a bizonytalanságra vall. Sokszor Isten száraz időszakokat küld ránk, hogy az ember még jobban magába szállhasson vagy reflektáljon. A nagyon hamari ítéletektől, útváltásoktól mindenkit nagyon hamar le tudnék beszélni, fontos az, hogy az ember kitartson amellett, ami benne először megfogalmazódott. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy rögtön az első hivatás, amit választunk, az az Isten által akart dolog, az is lehet, hogy egy ilyen lelki szárazság által az Isten valami másra ébreszt rá bennünket, lehet, hogy valami mást szánt nekünk, de ezt emberi rövidlátásunkban nem látjuk. A lényeg, hogy mindig kitartsunk azon az úton, amin elindultunk, én legalábbis így nézek vissza a hivatásomra és örülök, hogy hűséges maradtam. Önmagamhoz, Istenhez… Önmagamhoz.