Mennyi időt szánunk magunkra? Pontosabban szoktunk időt szánni arra, hogy kikapcsolódjunk, töltekezzünk, kikapcsoljuk pörgő agytekervényeinket? Nem szeretem nagyon az én-idő kifejezést, számomra nem hangzik barátságosan, de akár valami ilyesminek is lehet nevezni.
Fiatal és bohó egyetemista koromban, ha a lakótársaim közül valakinek valamilyen lelki bánata volt, mindig a Szamos-partra mentünk vigasztalódni. Hallgattuk a vizet, nagyon beszélgetni sem kellett, csak ott lenni, hallani a zúgó Szamost, nézni a fehér habokat. Megnyugtató volt, segített erőt meríteni, megnyugodni, pozitívabban látni a dolgokat. Ma reggel kétszer is láttam a Szamost, bár bevallom, egyszer sem szerettem, terveztem volna eredetileg. De mivel a kolozsvári-szászfenesi autóbuszjáratok olyan leleményesen vannak tervezve (mondjuk a terv kissé költői túlzás az „ahogy esik, úgy puffan” gyakorlatra), nekik köszönhetően sikerült a reggeli, lapzártás, gyereket hamar bölcsődébe vivős rutinba becsempészni egy fél órát, amikor hallgathattam, ahogy zúg a Szamos. Igaz, hogy eredetileg a buszt vártam, ami végül nem jött… s ahogy próbáltam vibráló idegeimet nyugtatni, eszembe jutott, hogy nem is olyan rossz a helyzet, legalább süt a nap… a Szamos hangját pedig még mindig szeretem. Még mindig megnyugtató hallani. Gondolatban szerettem volna leülni a Szamos-partra kicsit lábat lógatni, csak nézni a semmibe és kizárni a város zaját. Mondjuk erre nem biztos, hogy a munkaidő, s azon belül a lapzártás, azaz extra munkás nap a legalkalmasabb.
Mindig hangsúlyozzuk, hogy testi-lelki egészségünk érdekében mennyire fontos, hogy időt fordítsunk magunkra. Beszélünk, olvasunk róla, csak éppen nagyon kevesen alkalmazzuk is. Dolgozni, főzni, takarítani kell, ügyeket intézni és még sok mást, ami miatt folyton végigrohanjuk a napot. Nem igazán szánunk egy-egy fél órácskát arra, hogy foglalkozzunk valami olyannal, ami eléggé feltölt ahhoz, hogy bírjunk tovább rohanni a nap, a hét további részében. Vagy egyszerűen ne csináljunk semmit…
Meg tudjuk-e engedni magunknak, hogy ne csináljunk semmit? Mondanám, hogy muszáj felvenni a mindennapok pörgős ritmusát, de tényleg az? Annyit halljuk manapság, hogy nincs időm, hogy lassan szégyelljük bevallani, ha nekünk éppen van. Mert ilyenkor megkapjuk esetleg mások lesújtó véleményét, ha kíváncsiak voltunk rá, ha nem. Olyan ez, mint az akaratlan Szamos-nézés, csak nem esik olyan jól, s nem is olyan kellemes.
Jó lenne gyakrabban elmenni igazán hallgatni a Szamost (vagy egy másik patakot, folyót), nemcsak bölcsődébe futva, nem csak buszra (hiába) várva.
(Az írás megjelent a Vasárnap hetilap 2021. június 13-ai számában.)
