Játsszunk a színekkel, formákkal!

0
738

Arca üdeségét, szemei pajkosságát az egyetemi éveink óta eltelt több, mint két évtized sem koptatta meg – valami ilyesmi fogalmazódik meg bennem valahányszor Lepedus Ildikó képzőművész-tanárral találkozva gyermeki lelkületet sugárzó arcára tekintek. Mielőtt azonban ennek okára rákérdeznék, hadd mutatkozzék be interjúalanyom…

1972-ben születtem Marosvásárhelyen. Építészcsalád második gyermeke vagyok, a családban édesapám mellett még sok volt az építész. Továbbá lelkészek, papok is voltak a családban, és ez a lelkület, ha nem is nagyon kézzelfoghatóan, de érezhető volt, nyomott hagyott. Csendes, visszahúzódó gyermek voltam, nagyon szerettem a természetben időt tölteni, szívesen barátkoztam a fű-fa-virággal. Korosztályomból kevés gyermek volt a környezetemben, így sokat játszottam egyedül… Kisgyerek koromtól művészeti iskolában tanultam, majd líceumba és egyetemre is művészetire mentem.  Nem teljesen szabadon választottam ezt, mert a szüleim döntöttek így, amikor ötödik osztályba indultam. Voltak időszakok, amikor lázadoztam ellene,  de ez inkább csak a tinédzseri lázadozás volt, hiszen nagyon jól éreztem magam ott. Voltak idők, amikor kételkedtem, hogy nem érem fel a szintet, nem vagyok elég rátermett, máskor meg azt éreztem, hogy örök életemben ezzel foglalkoznék. 

Családi örökség a művészeti vonal?

Rajtam kívül csupán egy valaki végzett művészetit a családból, a többiek inkább reál irányba mentek, ami tőlem sem állt távol, de valószínűleg a visszahúzódottságom miatt gondolták, hogy talán jobb lenne nekem ez.

Miről álmodtál tanulmányaid alatt: a tanárságról vagy az alkotásról?

A líceum végén lehetőségem volt inaskodni Székelydályán a templomban, egy restaurátor csapatban, és annyira megtetszett nekem az a munka, hogy mindenképp templomi freskórestaurátor szeretettem volna lenni. Felvételiztem is Bukarestben 90-ben, az érettségi után, de óriási tömeg volt, és valószínűleg nem is voltam olyan kitűnően felkészülve, hogy esélyem legyen. Aztán próbálkoztam Budapesten is, de ott sem sikerült, így Kolozsvár maradt, a festészet. Nehezen békéltem meg vele, de végül nagyon megszeretettem, és az alkotás volt a célom. Nem zártam ki a tanítást sem, ezért  elvégeztem a pedagógiai részt is, de elsősorban művésznek készültem.

Hogyan került a tanárságra a súlypont?

Amikor összeházasodtunk Istvánnal, ideköltöztünk Szatmárra; én akkor még negyedéves egyetemista voltam a hat éves képzésen. Elképzelésem sem volt, hogy mi lesz amikor befejezem, ugyanakkor Gondviselésként éltem meg, hogy közvetlenül akkor, amikor végeztem, szóltak ismerőseim a művészeti iskolából, hogy szükség lenne tanárra. Kicsit hirtelen jött és ismeretlen volt a felkérés, de azt válaszoltam: Természetesen elvállalom, hisz ez egy lehetőség. Vizsgáztam is már akkor és a következő évben címzetes tanár lettem. Azóta ott vagyok.

Mit szerettél meg benne?

Mivel én nagyon szerettem a festészetet és a gyerekeket is, nem volt akadály előttem. Kicsit arra kellett figyelnem, hogy meglegyen a tanítás rendszerezett formája és szabályszerűen történjék, tartsam a kereteket. Jól éreztem magam a gyerekek között, és mivel olyan témában kellett foglalkoznom velük, amit szeretek, nem volt gond. Fiatal tanárként szigorú is voltam (nevet)…

Abban is láttam fantáziát, hogy a gyerekeknek úgy nyissak utat a képzőművészet felé, hogy élvezzék. Természetesen nem mindenkiből lett képzőművész, de akkoriban jó 90 százalékban legalább alapképzésen képzőművészetit végeztek. Egyesek azért döntöttek utána másként, mert úgy gondolták, nem lehet megélni belőle. Lehetőségek azonban vannak: sokan grafikai tervezőként dolgoznak, de van, aki festőként is befutott itthon is, külföldön is.

Fontos neked a fiatal művészek, tehetségek felkarolása. Mennyire tartod a kapcsolatot volt diákjaiddal?

Intenzív kapcsolatot nem tartunk, de fontosnak tartom tudni, mi van velük. A közelmúltban nyílt meg  itt, Szatmáron egy kiállítás, amelynek szervezésre a helyi Képzőművész Szövetség elnöke kért fel egy kolléganőmmel együtt. Szerettük volna, hogy az innen elszármazott fiatal művészek is mutatkozhassanak be itthon. Felvettük velük a kapcsolatot, és volt, aki részt is tudott venni.

Milyen arányban van jelen életedben a tanárság és az alkotás?

A tanítás nagyon sok időt és energiát igényel , de ezt természetesnek is tartom, hisz ez a munkám, ebből élek. Ugyanakkor úgy érzem, meg kell keresni és ki kell szakítani az időt az alkotásra. Amíg a gyerekek kisebbek voltak, igyekeztem évente részt venni a tárlatokon egy-egy munkával.  Most, hogy ők már nagyok  – a legnagyobb lányunk idén huszonnégy évet tölt, a fiúnk huszonhármat, a következő lány húsz éves lesz és a kicsi tizenhárom – nem kötnek le annyira, és feladatomnak érzem visszatérni  az alkotáshoz. Szeretnék lehetőséget teremteni arra, hogy ami még bennem van az alkotás területén, ki tudjon jönni. A tehetség úgy érzem felelősség és ajándék, ezért vissza kell térnem és foglalkoznom vele.

Hadd nézzünk most hivatásod egy másik ágára: házasságkötésetekkel is elindult egy nagy kaland…

Istvánnal a Kistestvérek Közösségében ismerkedtünk meg. Én elsőéves egyetemistaként kerültem kapcsolatba az éppen formálódó közösséggel, és mivel régóta kerestem a ferences lelkiséget, kértem a felvételemet és meg is találtam köztük azt, amit kerestem. Négy év után az Istvánnal való kapcsolatunkból házasság lett. Nem gondoltam úgy, hogy a családalapítással meg kell várnom amíg lediplomázok. Negyedévesen férjhez mentem és egy évvel később meg is született első gyerekünk. Szatmárra költözve kedves barátainkkal együtt belevágtunk abba, hogy gyerekeket fogadjunk be sajátjaink mellé, akiket idővel örökbe is fogadtunk.

Mi mozdított titeket erre, valamint arra, hogy ezt másik két családdal együtt közösségben  tegyétek?

Felbuzdulva az egyetemi együttlakáson, jó ötletnek tartottuk, hogy Szatmáron, családokként is közösségben próbáljunk élni. Egyfajta kalandvágy volt benne… Közben szembesültünk azzal is, hogy sok gyerek születése után a kórházban marad és szükség lenne a felkarolásukra. Így született meg bennünk a gondolat, hogy miért ne segíthetnénk.

Ekkor már megvolt az első saját gyereketek?

Pocakban igen. Én mindenképpen úgy éreztem, hogy először saját gyereket szeretnék szülni, mert egyébként nem lenne bátorságom bevállalni a befogadást. De a közösségben egy másik család pár hónappal házasságuk után fogadott be gyereket és később született saját gyerekük.

A döntéseink mindig Lélekben és imában születtek. A házasságunkat is úgy kötöttük és így történt a gyerekvállalás is. A gyerekeink gyorsabban jöttek egymás után, mint ahogy azt mi, emberi ésszel terveztük volna, és ezt így vállaltuk.

Mennyivel ragadta őket magával a művészet, az alkotás? Mennyiben segített a te művészi hozzáállásod az ő nevelésükben?

Fontosnak tartottam, hogy minél több mindent kipróbáljanak, játsszanak mindennel, a hangokkal, formákkal, ugyanakkor sosem kényszerítettem őket semmire. Mint minden családban, mi is kifüggesztettük rajzaikat, szerettük, amit alkottak, de nem faragtunk művészeket belőlük. Most is festegetnek, amikor kedvük van rá, szívesen foglalkoznak vele.

Minden gyerekünk tanult valamilyen hangszert is, de ezt sem kényszerítettük. Rózsa, a legkisebb például nagyon ügyesen hegedül, de néha nehéz megtalálni az egyensúlyt: azt, hogy bátorítsuk, de  ne legyen kényszerből a napi gyakorlás.

A nevelésükben, környezetük kialakításában igyekeztem kamatoztatni a kreativitást, például a gyerekszoba falára festettem. Az esztétikum megjelent életükben és nekem is volt valamilyen szinten lehetőségem kiélni ezt a területet is, ha nem is a konkrét művészi alkotások terén.

Említetted, hogy istenhitetek mindig fontos szerepet játszott életetekben. Hogyan talál utat a művészetedben?

Én hagyományosan vallásos családból származom, a rokonság lelkületében itt-ott megjelent a hit, ha nem is volt kimondva. Kisgyerek koromtól ott voltam a templomban, az első élményeim elsőáldozó koromhoz kapcsolódnak. A hitemet folyamatos kommunikációként éltem meg.  Ez a párbeszéd megjelenik a festészetemben is, hisz a művészet is egyfajta kommunikációs csatorna. Mivel a hit kifejezése a nyolcvanas években nem lehetett nyilvános, kamaszkoromban kifejezetten élveztem minél több üzenetet belerejteni a munkáimba. Ezért is szerettem az absztrakt kifejezési módot, mert ott korlátlanul lehetett elrejteni dolgokat.

Nagy lelkesedésemben egy alkalommal ígéretet tettem, hogy tűzön-vízen keresztül egész életemben fogom művelni a művészetet és a festészetet. Az ígéret úgy hangzott, hogy amíg a templomban azok a kövek állnak, én festeni fogok. Érdekes tanulság volt, hogy körülbelül tíz év múlva lebontották azokat a köveket, és nekem is meg kellett tapasztalnom, hogy nem tőlem és az én döntésemtől függ, hogy alkotok-e. Ez nemcsak akarat, hanem élethelyzet és lelkiállapot kérdése is. Ajándék az, amikor tudok alkotni, ugyanakkor más feladatok is ajándékok.

Mi jelent leginkább ihletet számodra?

Téma köré szoktam alkotni… Nagyon kedvelem a tematikus kiállítások kihívásait, de olykor hitbeli kérdések,  képek, momentumok szólítanak meg.

Hogy lesz egy témából festmény?

Először megfogalmazom, hogy miként látom, hogyan értelmezem a témát. Aztán megnézem, hogy milyen színekhez, formához, mozdulathoz kapcsolódik, hogyan látom a saját világomon keresztül és milyen formát adok neki.

Mennyire lepődsz meg az eredményen?

Az a jó, ha meglepődöm, mert akkor azt jelenti, hogy valami jó sikerült, egyébként túlságosan kontrollált, erőltetett.

Hogyan veszi ki a család a részét a folyamatban?

Meg szoktam kérdezni a véleményüket. Ők az elsők, akik véleményeznek és elmondják, mit látnak benne. Gyakran előfordul, hogy meglátásaik szerint módosítok is az alkotáson, komolyan veszem, amit mondanak. Az utóbbi időben nagyon hálás vagyok azért is, hogy ha van egy határidős munkám, akkor átveszik a háztartási feladatokat.

Mi az, ami feltölt, erőt ad mindehhez?

Párbeszédben maradni Istennel mindenképpen a fő forrás, meg a csend, természet, egy jó, baráti beszélgetés… Ezekből merítkezem.

Nagyon hálás vagyok azért, hogy kibontakozott bennem az életnek ez a területe. Nagyon szeretem a színeket, a formákat, és egyre inkább nyitott vagyok ennek közvetítésére, hogy minél több ember megérezze, a művészet kommunikációs lehetőség egymás között, önmagunkkal, Istennel, és nem csak azok számára nyitott, akik több adottsággal rendelkeznek ezen a téren. A színekkel, formákkal való játék minden ember életének része kellene hogy legyen.

Hogyan biztatnád azokat, akik úgy gondolják, nem különösen tehetségesek ezen a téren arra, hogy használják ezt a lehetőséget az Istennel való kapcsolatuk terén?

Próbáljanak kicsit úgy lecsendesedni, hogy közben színekkel, formákkal játszanak: kit mi szólít meg, akár cél nélkül is.

Meg tudod te engedni magadnak ezt az ingyenességet, azt,  hogy egyszerűen színekben, formákban, akár „pacákban” fejeződjék ki, minden ellenőrzés nélkül az, ami benned van?

Foglalkoztam azzal az utóbbi években, hogy csak úgy jól érezzem magam a színek, formák társaságában. Ez a játék sohasem állt távol tőlem, de természetesen lehetséges, hogy önkéntelenül irányítom a folyamatot. Igyekszem, hogy alkotásaimban is megjelenjen  ez a játék.

Ha már a színekkel való játéknál tartunk, hadd kérdezzem meg: van-e kedvenc színed?

A hétköznapi életben gyakran választom a zöld színt, de ez inkább a természetszeretetemhez kötődik. A képzőművészetben időszakonként változik, hogy milyen színt használok. Gyerekkoromból hozom, hogy szélesebb színskálán nyilvánulok meg, mint a kortársaim, az iskolában is erre neveltek.

Az utóbbi időszakban főleg a tanítás során észrevettem, hogy nagyon fontosnak látom a bátorságot a színek keverésére. Függetlenül attól, hogy valakinek van-e kedvenc színe vagy minden színt szeret, a kommunikáció miatt fontosnak tartom kipróbálni, hogy mi történik, ha keverednek a színek, és ezáltal új világok jelennek meg. Hadd találkozzanak, vegyüljenek a színek és csodálkozzunk rá a valóságra, ami ezáltal előtűnik!

Végezetül hadd kérdezzem meg: tudatos „őrzés” eredménye az, hogy a szemedben mindig ott bujkál egyfajta gyermeki pajkosság, és elevenen megnyilvánul benned a belső gyermek?

Van igazság abban, hogy él bennem egy gyermeki lelkület, aminek én egyre inkább örvendek. Lehet egy része jellem is, de vigyázok is rá. Bizonyos dolgokat kizárok az életemből, például a filmnézésnél a filozofikus töltetű filmeken túl, amelyeket nagyon kedvelek, többnyire rajzfilmeket nézek. Az olvasmányok tekintetében is szigorú vagyok önmagammal: csak azt olvasom, ami előre visz. Ugyanakkor sokat vagyok gyerekek környezetében, családom és a tanítás által is. Amikor Édesapámat halálos ágyán látogattam meg, rajta is azt láttam, hogy még akkor is, ő is gyermek… Igazából mindannyian azok vagyunk,  a kérdés csak az, hogy ki mennyire éli, illetve engedi meg magának ezt. Ez azt is jelenti, hogy szerethetők vagyunk és szükségünk is van a szeretetre, amit Istentől folyamatosan megkapunk, ha nyitottak vagyunk rá, de az a jó, ha egymásnak is tudjuk adni.

(Az interjú rövidebb változata a Vasárnap hetilap 2021. május 16-ai számában jelent meg.)