A százharminc éves Rerum novarumra emlékezve

1
357
XIII. Leó pápa és az enciklika címoldala

Idén május 15-én kereken százharminc éve, hogy XIII. Leó pápa (1878–1903) közzétette Rerum novarum (Új dolgoknak a…) kezdetű enciklikáját. A Rerum novarum korszakalkotó volt, hiszen 1891 előtt nem született a munkások problémáival foglalkozó enciklika, bár a 18–19. század eseményei a pápai megnyilatkozást jóval korábban óhajtották volna.

A modern pápák gyakran folyamodtak az enciklika műfajához, ha széles körben ismertetni akarták nézeteiket, hiszen az enciklika vagy pápai körlevél olyan egyházi dokumentum, amelyben a pápák egy bizonyos témát dolgoznak fel, rámutatva az evangéliumi szempontokra.

Hogy megértsük, miért kezdi XIII. Leó pápa körlevelét a munkásság tarthatatlan helyzetének bemutatásával, ismernünk kell legalább az európai társadalmi-gazdasági állapotokat. Az ipari forradalom két hullámban söpört végig a kontinensen Anglia irányából tartva Kelet felé, s a találmányok, mint James Watt gőzgépe korábban elképzelhetetlennek tűnő emelkedést idéztek elő az ipari termelésben. Ezzel együtt viszont tömegek váltak munkanélkülivé, s mint ilyenkor lenni szokott, a munka és a munkás értéke egyre csökkent.

Ezt csak tetézte az 1750–1850 közötti népességnövekedés, amely főleg a falusi környezetben éreztette hatását, ahol a földek felaprózódásával járt, ezzel együtt pedig sokak megélhetése került veszélybe, ami szintén városra való költözésre ösztönözte a nincstelen tömegeket. És mi várta itt a munkást? Éhbérért való rabszolgamunka sokszor napi 14-16 órás időszakokban, a munka elvesztésével járó teljes létbizonytalanság, hisz a jog ekkor nem garantált semmilyen védelmet a munkásnak. Nem létezett sem munkaszerződés, sem egészség- vagy társadalombiztosítás. A megkeresett összeg csak a nyomorúságos körülmények között való tengődéshez volt elegendő, ami előidézte a 6-7 éves gyermekek munkára fogását, hogy a családok túlélhessenek.

A 19. századra nyilvánvalóvá vált, hogy az egyháznak a legmagasabb szinten kell véleményt formálnia ebben a kérdésben, s fel kell lépnie a kizsákmányolás ellen, és bár helyi kezdeményezések akadtak bőven, egy pápai megnyilatkozás egyre csak késett. Az említett helyi kezdeményezések között viszont mindenképp meg kell említenünk Angliában Henry Edward Manning bíborost (1808–1892), aki prédikációiban a munkásoknak folyamatosan jogokat és ezzel jobb életkörülményeket igényelt, középpontba helyezve főleg a kikötővárosok rakodómunkásait. Franciaországban a megannyi kezdeményezés közül kiemelkedik Antoine Frédéric Ozanam (1813–1853) törekvése, aki előbb jogi végzettséget szerzett, majd irodalommal és kultúrtörténettel foglalkozott mint a Sorbonne tanára. Fiatal barátaival közösen alapították meg 1833-ban a Páli Szent Vince Társaságot, amely karitatív munkát végezve bizonyította a katolikus egyház szegényekért érzett felelősségét. A német nyelvterületek kezdeményezései közül kiemelkedik Wilhelm Emmanuel von Ketteler (1811–1877), Mainz püspökének kezdeményezése. Ő már a 19. század első felében megértette saját egyházmegyéjének tapasztalatai alapján, hogy a régi példa, a szegények helyzetén való változtatáshoz a gazdagok alamizsnája kevés. Így Ketteler a liberális kapitalizmus átalakítása mellett érvelt, amelynek teljes szabadságát az államnak korlátoznia kell.

Mindemellett Európában a betegápoló rendek tevékenysége, az egyházmegyék, szerzetesrendek és világiak által létrehozott és fenntartott szociális intézmények, mint a kórházak, gyermekotthonok igyekeztek enyhíteni a munkásság problémájának tüneteit. A 19. század második felében, főképp az 1870-es évektől kezdve a Karl Marx (1818–1883) német filozófus, közgazdász és Friedrich Engels (1820–1895) német filozófus, író és kereskedő nyomdokain egyre nagyobb hatást váltott ki a kommunizmus, ami nem csak a társadalom alappillérének tekinthető magántulajdonnal, de végső soron az istenhittel és ennek intézményes formájával, az egyházzal került szembe.

XIII. Leó pápa, aki 1878–1913 között ült a pápai székben, véget vetett a pápák szociális kérdésekben tanúsított nagy csendjének, s 1891-ben kiadta a Rerum novarumot. Az enciklika a fent már említett, főképp 19. századi szociális kezdeményezésekből kristályosodott ki. A dokumentum kiindulópontja a munkások mérhetetlen szenvedése, kizsákmányolása, majd ezt követően felvázolja, hogy miért nem életképes a szocialista megoldás. Végül a dokumentum harmadik, leghosszabb részében a katolikus egyház, az állam, valamint a munkaadók és munkavállalók kötelezettségeit foglalja össze. Az első rész kiemelkedő jellegét többek között az őszinteség adja, mégpedig annak az őszintesége, ahogyan az egyház elismeri a munkások helyzetének tarthatatlan állapotát (RN 1-2). A második részben (RN 3-12) az enciklika a magántulajdon megszüntetését célzó szocialista javaslatot és ennek a keresztény tanítással való összeegyeztethetetlen voltát tárgyalja. A dokumentum szerint a magántulajdon olyan emberi elidegeníthetetlen jog, amelyet senki el nem vehet tőle, s bármilyen erre irányuló törekvés elfogadhatatlan. Az enciklika harmadik, leghosszabb szakasza (RN 13-44) a feladatok sokszínűségét és lényegében ezek pontos kiosztását tárgyalja. Az egyház feladata, hogy ne csak az emberek üdvére figyeljen, hanem joga és kötelessége tevékenyen részt venni a szociális kérdések ügyében is. Az államnak feladata, hogy felügyelje a gazdasági folyamatokat és ahol a jog sérelmet szenved, közbe kell avatkoznia. A munkaadók és munkavállalók joga és kötelessége, hogy egyrészt a munkavállalók megteremtsék a munka elvégzéséhez megfelelő feltételeket, a munkások pedig lelkiismeretesen elvégezzék feladataikat.

Zárszóként el kell mondanunk, hogy a Rerum novarum jelentősége nemcsak abban áll, hogy temérdek olyan kérdést válaszolt meg az evangélium szemszögéből, ami a munkásságra vonatkozott, hanem abban is, hogy elindította olyan enciklikák sorozatát, amelyek egy-két évtizedenként időről időre feldolgozták, aktualizálták a társadalom problémáira adott katolikus választ.

Csonta István

Megjelenik a Vasárnap 2021/20-as számában.

1 HOZZÁSZÓLÁS