EVANGÉLIUM
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Odaérve látta, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudom, hova tették?”
Péter és a másik tanítvány elindult, és a sírhoz sietett. Futottak mind a ketten, de a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, és látta az otthagyott gyolcsleplet, de nem ment be. Közben odaért Simon Péter is. Ő is látta az otthagyott lepleket és a kendőt, amely Jézus fejét takarta. Ez nem volt együtt a leplekkel, hanem külön feküdt összehajtva egy helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta mindezt és hitt. Addig ugyanis még nem értették meg, hogy Jézusnak fel kellett támadnia a halálból. (Jn 20,1-9)
Mikor van húsvét? Az ünneplésünk nem tud a feltámadás pontos időpontjához alkalmazkodni, mert Jézus győzelmének eseménye az éjszaka folyamán zajlik, titokban, a kíváncsiskodó szemek elől rejtve. Hajnalban, napkeltekor, amikor az asszonyok kimennek a sírhoz, hogy a kegyelet cselekedeteit bepótolják, akkor csupán nyilvánvalóvá lesz a feltámadás ténye. A hajnal csupán az örömhír elterjedésének az alkalma, ekkor derül ki, hogy húsvét éjjelén valami egyedülálló dolog történt. Az éjszaka magában rejti húsvét nagy titkát.
Egy az első századból származó arám kommentár írja a kivonulás könyvének arról a verséről, amelyik a húsvét megünneplését rendeli el: Négy éjszaka van beírva az Élet Könyvébe – mégpedig a következő négy: az éjszaka, amelyiken Isten a világot teremtette, az éjszaka, amelyen Ábrahámnak és Sárának új jövőt adott, az éjszaka, amelyen Izrael fiait kivezette Egyiptomból és az a várt, óhajtott éjszaka, amelyen majd eljön a Messiás.
Az első: az éjszaka, amelyen Isten a világot teremtette. Ez az éjszaka azt hirdeti, hogy minden egyes élet eredete ajándék. Titok fedi, az éjszaka titka mindegyik eredetet, valahonnan a sötétség mélyéből jön elő a létezés, az élet csodája. A felsíró újszülött hangjában ez a titokzatosság visszhangzik, de ugyanakkor benne van a remény, az erő, a sok ígéret, a tettrekészség, az akarat, hogy egy helyet találjon magának ebben a világban.
A második éjszaka: az ígéret éjszakája, amelyen Isten Ábrahámnak és Sárának új életet ígér. Ábrahám előrehaladott korában igen nehezen hitte el az eget szemlélve, hogy ivadékai tényleg annyira számosak lesznek, mint az ég csillagai. Talán senki sincs a Szentírásban, aki oly sokszor kérdezhette magában: hogyan fog mindez végződni? Mi lesz mindennek a kimenetele? Hogyan tudja Isten beteljesíteni ígéretét? Hogyan talál újra otthonra gyökértelen idegenként? Ábrahám alakja az önazonosság keresésének jelképe. Azokra a kérdésekre keresi a választ, amelyekkel ma is minden fiatal találkozik: milyen feladatot ró majd rám az élet? Hol van az én igazi otthonom? De ilyenkor nem szabad elfelednünk, hogy épp amikor Ábrahám azt hitte, minden elveszett, amikor úgy tűnt, minden összeomlott: akkor állt be a változás, Isten akkor lépett közbe.
A harmadik éjszaka: a szabadulás éjszakája. Izrael fiainak nehezére esett elhagyni Egyiptomot, még akkor is, ha nagyon sokat szenvedtek ott. Nehéz volt a húsosfazekak és bőséges ételek csábításáról lemondani. Nagyon nehéz dolgokat, múltat, otthont, kényelmet otthagyni, főleg hogyha azok kényelmes szokássá lettek. Minél idősebbé lesz az ember, annál nehezebb lesz változtatni a szokásokon, az életstíluson – annál nehezebb új partok felé evezni, annál nehezebb föladni a megszokások rabszolgaságát. A kényelem kenyere állandóan visszataszít a szolgaságba. De mégis: egész életünket meghatározza az a kötelesség, hogy harcoljunk a szabadságunkért, hogy mindig legyünk készek az újra, a változásra.
Az utolsó éjszaka: a rettegett, félt éjjel, amelyen tolvajként betoppan a második eljövetel. Ez az öregség kora. Dosztojevszkij Karamazov testvérek című regényében az öreg szerzetes azt mondja: minden reggel magasztalom Istent a felkelő napért, és örvend a szívem a hajnali sugaraknak, de mégis sokkal jobban szeretem a napnyugtát. A nap szelíd, ferdült sugarait, amelyek oly sok emléket idéznek föl bennem életem minden pillanatából. Életünkre visszatekinteni, benne Isten igazságosságát, Isten jóságát fölfedezni, hálát adni mindazért a szépért és jóért, ami elmúlt – erre hív ez az utolsó éjszaka.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2021/14. számában.
