Szeretem a két kezemmel hirdetni az evangéliumot

Jubiláns szerzetesek 2021: Fábián Sebestyén OFM

1
974
Mindenki azt a karizmát teszi a közösbe, azzal szolgál, amit a jó Istentől kapott

Sorozatunkban jubiláns szerzeteseinket mutatjuk be, akik életüket a szorosabb Krisztus-követésben próbálják élni, egy-egy közösség tagjaként, annak karizmáival, de mégis egyéni módon, saját útjukat járva a hitben. Ezúttal Fábián Sebestyén ferences szerzetest ismerhetjük meg közelebbről.

Hol, mikor, hogyan „hallotta” meg a hívást?

Nem egyszeri pillanatnak vagy eseménynek a műve a hivatásom. Hivatásom előtt talán a megtérésemet is meg kell említenem. Egész bérmálkozásomig amolyan ünnepi keresztény voltam. Néha küldtek a szülők szentmisére, de ha ők nem jöttek, mi sem mindig mentünk, s ha néha el is mentünk, a szentmise nem jelentett semmit számomra. Huszonhárom évesen bérmálkoztam, mert amikor 16 évesen esedékes lett volna a bérmálkozásom, elvittek a szakiskolából hazafias munkára Olténiába, a szénbányába. Második alkalommal komolyan vettem a felkészítőt, és az meghozta a gyümölcsét. Azt kezdtem tapasztalni, hogy templomba járok még hétköznap is, anélkül, hogy küldtek vagy kényszerítettek volna. Komolyan jegyzeteltem a hittanórákon, s még a birka- és tehénlegeltetés közben is a hittananyagot tanultam. A bérmálkozás után abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy beköltözhettem nagymamám üresen maradt szobácskájába, ahol munka után minden este csendben imádkoztam, és a Szentírást meg egyéb vallásos könyveket olvastam.

Bérmálkozás után továbbra is jártam ifjúsági hittanórákra, hisz éreztem annak szükségét. Valami többre vágytam a vallásos életben; mint az evangéliumi gazdag ifjú, kíváncsi voltam, hova vezet Jézus. Tetszett az akkori plébánosom határozott és elkötelezett élete, de nem akartam pap lenni. Akkoriban körülbelül hetente jártam a kántorékhoz, ha kérdéseim támadtak vallásos életemmel kapcsolatban, és tőlük kölcsönöztem a vallásos könyveket is. Pozitív példa volt számomra, ahogyan tudatosan megélték a hitüket és az evangéliumot, egyszerűen és szegénységben. Vonzottak ezek az evangéliumi életformák, de valahogy mégis másképp akartam megélni hitemet, nem is papként, s nem is családosként. Akkor még nem tudtam, hogy a szerzetesek között nemcsak papok vannak, hanem testvérek is. Az esztelneki kolostorban éltek barátok, de semmi kapcsolatom nem volt velük. Annyit tudtam róluk, hogy imádkoznak és dolgoznak. A vágy megvolt, hogy megismerjem őket, de még nem tudtam, hogyan.

Egyik ifjúsági hittanórán a plébánossal együtt Zefirelli Szent Ferenc filmjét néztük meg. Nagyon megérintett Szent Ferenc élete. Felkeltette a vágyamat a szerzetesi életre, és kíváncsi voltam, hogy milyen az élőben. Ekkortájt a plébános próbált létrehozni egy, a Ferences Világi Rendhez tartozó közösséget, amelynek én is tagja voltam. Átvitt Esztelnekre, hogy megérdeklődjük Tarziciusz atyától, hogyan kell létrehozni egy ilyen közösséget. Tarziciusz atya épp akkor jött a műhelyből, hegesztőkesztyűt és -kötényt viselve. Ez pozitívan hatott rám: „ezek nemcsak imádkoznak, hanem dolgoznak is” − gondoltam. A vele való beszélgetés után bementünk Ivó testvér cellájába, ahol minden a jó Istennel való kapcsolatra, az imádságra hívta fel a figyelmemet. Ezt követően még néhányszor voltam Esztelneken és Csíksomlyón is, aztán 1994 tavaszán felvételemet kértem a rendbe laikus testvérnek, és szeptember elsején bevonultam a szászvárosi kolostorba.

Kérem, ossza meg szerzetesi élete legszebb pillanatainak egyikét!

Az volt a legszebb élményem, amikor megtapasztaltam, hogy rajtam, gyarló emberen keresztül is munkálkodik az Úr. Egy Szent Ferenc-alapítványos táborban egyik este beszélgettem kicsit egy budapesti önkéntes lánnyal, akiről kiderült, hogy családjától külön él, nem gyakorol semmilyen vallást, nem is keresztelték meg a szülei. Elhatároztam magamban, hogy minden nap imádkozni fogok egy tized rózsafüzért a megtéréséért. Körülbelül öt év múlva írt egy hosszú levelet, amelyben megköszönte, hogy hozzájárultam a megtéréséhez. A táborban tartott igeliturgiában szíven találta egy mondat, amelyet a bevezetőben mondtam. Hazatérése után még egy ideig utcalányként élt, de az a mondat mindig ott motoszkált benne, míg végül meghozta a döntést. Megtért, megkeresztelkedett és meg is bérmálkozott, sőt, sikerült egy missziós karitatív központban elhelyezkednie. Azóta is imádkozom érte.

Hogyan foglalná össze dióhéjban szerzetesrendje főbb vonásait/karizmáját?

Regulánk elején ezt olvassuk: „kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus szent evangéliumát…!” Tehát: élni az evangéliumot. S ebbe az evangéliumi életbe sok minden belefér: imádság, a mindennapi megtérés és odafordulás az Úrhoz, az igehirdetés, a tanítás, a szolgálat, a munka, a nevelés, és sorolhatnánk tovább. Örülök a ferences rendnek, mert abba minden belefér. Mindenki azt a karizmát teszi a közösbe, azzal szolgál, amit a jó Istentől kapott.

Melyek küldetésed súlypontjai?

Legtöbb szolgálati helyemen gondnoki, karbantartói feladattal voltam megbízva. Hét évet segédnevelő is voltam a jelölt-, a novícius- és a klerikusházban. Ezekből az évekből a legszebb és legmaradandóbb az együtt végzett munka, a közös kirándulások, a könyvkötészet és a közös játékok voltak. Számomra ezek olyan területek, ahol jobban megismerhetjük egymást. Körülbelül egy évig ismerkedtem a nyomdászattal is és az újságszerkesztésbe is belekóstoltam, azóta is szeretek könyvet kötni, viszont most már erre elég kevés idő jut.
Mindig az volt a vágyam, hogy ami vagyok, s amim van, azt továbbadjam nemcsak a közösségemen belül, hanem azoknak is, akiket szolgálunk. Szeretek kézműveskedni, gyerekekkel foglalkozni, több csoportnak tartottam kézműves, fúrós/faragós foglalkozást; lehetőséget kell adni a gyerekeknek, a fiataloknak, hogy kipróbálhassák magukat, megéljék alkotói tehetségüket.
Szeretem az időseket is látogatni; nemcsak elsőpénteken látogattam el hozzájuk, hanem más alkalmakkor is. Jelenleg olyan helyen szolgálok, ahol nagyrészt idős hívek vannak, akiknek néha be kell vásárolni, máskor füvet nyírni, fát behordani, vagy éppen az ajtózárat, az ablakot, a széket, vagy a vízcsapot megjavítani. Szeretem a két kezemmel hirdetni az evangéliumot azáltal is, hogy a híveknél megjavítok ezt-azt.

Melyek a töltekezési forrásai?

Elsősorban a szentmise. Sokat nyújtanak számomra az evangéliumról való elmélkedések is. Két-háromhetente csendesnapon veszek részt, ilyenkor leállok a tevékenységekkel, kikapcsolom a telefont, és nem használom az internetet, elmélkedek, olvasok, imádkozok, pihenek. Szeretek biciklizni, gyalogolni, és sokat ad a természetben való barangolás, a teremtett világra való rácsodálkozás is.

Egy mondat, amely élete mottója lehetne…

Örökfogadalmamra Szent Ferenc Naphimnuszából választottam jelmondatot: „És boldogok, akik magukat megadták a te szent akaratodnak, második halál nem fog fájni azoknak.” Néha a megadás, az odaadás fájdalommal és egy kis meghalással jár, mert nem mindig könnyű félretenni a saját akaratomat, saját tervemet, vagy leállni egy megkezdett munkával, amikor éppen Isten más feladatra kér fel testvéreim által, de öröm tölt el, amikor sikerül.

Fábián Sebestyén OFM
Születési hely, dátum: Kézdivásárhely (Kézdialmás), 1969. február 9.
Szerzetesrend: ferences rend
Első fogadalom helye, időpontja: Dés, 1996. szeptember 1.
Örökfogadalom helye, időpontja: Csíksomlyó, 2001. augusztus 12.
Küldetési helyek: Szászváros, Szécsény (Magyarország), Szeged, (gyakorlati év: Dés, Déva, Máriaradna), Csíksomlyó, Szécsény, Csíksomlyó, Szászsebes, Kaplony, Csíksomlyó, Esztelnek, Csíksomlyó, Szászsebes, Déva, Szászsebes.

Az interjú rövidített változata megjelent a Vasárnap március 14-ei számában.