A jó Isten azt akarja, hogy mindenkiért éljek

1
8048
Luky a lelki beszélgetésekben és a gyóntatásban látja papi szolgálata egyik lényegét. Fotók: Szász Zsófia

Körbejárta Erdélyt, kétszáznál is több településen kapcsolódott be a közösségi élet formálásába és fellendítésébe LUKÁCS JÁNOS, mielőtt 38 évesen a papság mellett döntött volna. Luky, ahogyan a barátai szólítják, szívélyesen fogadott a festői kilátással rendelkező nyárádselyei plébániáján, ahol barátai és vendégei egymásnak adják a kilincset. A lelki beszélgetésekben és a gyóntatásban látja papi szolgálata egyik lényegét, volt, hogy embereket beszélt le az öngyilkosságról, látogatásunk alkalmával is interneten folytatott lelki beszélgetéseket. A bajusz hozzátartozik az egyéniségéhez, és ugyan sírt, amikor a teológián le kellett vágnia 21 évig növelt bajuszát, de végül régi ékével végezte el a teológiát. Régi barátja, Orbán László volt kolozsvári egyetemi lelkész (2008-ban életét adta a Fekete-tengeren egy diákjáért) nyomdokaiba szeretne lépni, az ő reverendáját viseli. Luky szülővárosomban, Székelykeresztúron is sok időt töltött, egyike azon egyházi személyeknek, akik nagy hatással voltak rám. Innen a baráti hangvétel.

Honnan indultál? Mik a gyökereid?

Viccesen szoktam mondani, hogy székelyszentszovátai vagyok. Meghatározó az életemben Szováta, mert a lelkisége bennem van. A táj… A vendégek kiszolgálása is formált: az emberek szeretete, hogy mindenkinek segíteni akarok, mindez innen indul. Kicsi koromtól abba nőttem bele, hogy befogadtuk az embereket, szállást adtunk nekik, elkalauzoltuk őket mindenfelé. Ez fontos volt számomra.

Háromgyermekes családból származom. Én vagyok a legkisebb, van egy nővérem és egy bátyám. A szüleim már meghaltak, későn születtem, a szüleim akkor már idősebbek voltak. Nagyon szerettem édesanyámat, az ő lelkülete van bennem. És édesapám makacssága, az ő vére. Kisgyermek voltam, amikor olyan nagy lázam volt, hogy vörösvértestre volt szükségem, és mivel ő adott vért, akkor szó szerint is az ő vére volt bennem. Szovátán végeztem a 12 osztályt.

Hogy kerültél kapcsolatba az egyházzal?

Vallásos családból származom, édesanyám járt templomba, édesapám csak ritkán, így édesanyámmal jártunk együtt. Ez amolyan hagyományos vallásosság volt. Volt úgy, hogy azt mondták, ha megyek templomba, mehetek meccsre is, de ha nem megyek misére, akkor meccsre sem mehetek. Így inkább elmentem mindkettőre. 1988-ban Csavar Tibor tartott bibliaórákat, hallgattuk, bólogattunk és boldogok voltunk, mert azt gondoltuk, hogy mi, bibliakörösök biztosan a mennyországba kerülünk, amiért oda járunk. Aztán 1990-ben György Balázs szeretet város táborában voltam, ahol nagy fordulat jött. Teljesen megfordult bennem a hagyományos vallásoság és élővé vált. Nagyon érdekes tapasztalat volt, az egész hangulat és légkör olyan volt, mint egy kicsi mennyország. Tíz évig jártam abba a táborba, aztán kinőttem. Utána jött a vándorlás is…

„Vándorprédikátorként” körbejártad Erdélyt…

Korábban Böjte Csabánál voltam, amikor Domokosra került György Balázs és mondta, hogy kellene segítsek neki. 1996 novemberében mentem oda, következő évben pedig Miklósvárra is követtem. A szeretet városoknak köszönhetően kétszáznál több helységből volt ismerősöm. Láttam, hogy vannak helyek, ahol a fiatalok nem tudnak csoportot indítani, és akkor elmentem segíteni, gyerekekkel, fiatalokkal, családosokkal foglalkoztunk. Életem legszebb időszaka volt, az biztos. Erdélyben mindenhol megfordultam, ahol egyszer volt ismerősöm.

Az ifjúsági csoportok indításába, segítésébe kapcsolódtam be, gyerekeknek bibliaórákat, előadásokat tartottam. Aztán megállapodtam és egy idő után rendszeres visszajáró lettem, pl. Székelykeresztúrra is kéthavonta visszajártam. Rendszerességgel köröket írtam le több helység között. Megvolt, hogy hova jártam: Gelence, Keresztúr, Vásárhely, Szováta, Gyergyó… Egy életet lehetne mesélni, hogy mennyi minden történt ott.

Ott tapasztaltam meg Istennek a gondviselését, a feltétel nélküli szeretetet. Azt, hogy milyen, amikor Istennek átadod az életed… A kiszolgáltatottságot: amikor azt se tudod, hogy hol alszol, hol fürdesz, hogy miként lesz… Csak mentem, és egy-egy helyen megálltam. Így furcsán hangozhat…

Egy helyre általában úgy mentem, hogy volt ott egy ismerősöm, elmentem hozzá, ő pedig összehívta a barátait. Volt, hogy beszélgettünk, hogy imádkoztunk, énekeltünk, Szentírást olvastunk, egy-egy témáról beszélgettünk. Ez attól függött, hogy milyen csoport volt az adott helyen. Ahogy Szent Pál ápolta a közösségeket, én is úgy jártam vissza ezekbe a közösségekbe. Egyeseknek furcsa volt, hogy egyszerű laikusként csináltam ezt, hogy úgy tűnt, hányódom, nem is kapok érte fizetést és mégis csinálom. Ez meghatotta őket. Aztán azért lettem pap, mert láttam, hogy vannak helyek, ahol papként jobban lehet evangelizálni… Hosszú betegségnek halál a vége, mondják, és akkor azt mondtam, hogy jó, legyen.

A papságra is rátérünk, de előtte még a vándorlásaidhoz kapcsolódóan volna kérdésem. Olyan sok előadást tartottál a Spielhózni fiataloknak szóló, népszerű párkapcsolati könyvről, hogy talán a szerző, Varga Péter előadásait is megközelítené a számuk. Hány előadást tartottál a téma kapcsán? Könnyebb volt a fiatalokat a szerelmen, a szexualitáson keresztül megszólítani?

Ez az egyik legfontosabb téma. Személyes kapcsolatba kerültünk Varga Péterrel, éppen táboroztunk, amikor elmondta, hogy nem tud mindenhova eljutni, ahova hívják. Megkérdeztem, hogy én mehetnék-e, és azt válaszolta, hogy persze. Egyszer meg is hallgatott és azt mondta, hogy azért jó, mert az én tapasztalataimat szövöm bele az általa kialakított vázba.

Az volt bennem, hogy segítsünk a fiataloknak, hogy utat mutassunk nekik, de nem kizárólagos utat, hanem olyan utat, ami nem csak Istenre, hanem a józan észre épül. Lehet, hogy valaki azt mondja, hogy nem vallásos, de azt kevesen ismernék be, hogy nem hallgatnak a józan eszükre. 170-nél több előadást tartottam. Sokszor nagyobb hallgatóságnak is. Volt, hogy egyetemistáknak tartottam, voltak vagy 160-an. Én is úgy voltam, mint a hályogkovács, hisz ez elég nagy felelősség, de éreztem, hogy ez a szívemben van és ezt kell mondjam. Nagyon sok házasság kialakult körülöttem.

A Szentírás és a Spielhózni, ez a kettő volt, ami segített a józan észre alapozott utat mutatni a fiataloknak.

Van-e olyan élményed, történeted, amit kiemelnél a vándorlásaidból?

Volt, hogy embereket visszafordítottam az öngyilkosságtól. Szaxitól (Nagy József) kérdeztem, hogy vajon jól csinálom-e, erre ő azt mondta, hogy magamtól jobban csinálom, mint sok pszichológus. Ez kicsit megnyugtatott, mert egyébként megijedtem ettől.

Anyagi dolgoknál is úgy volt, hogy nem volt semmim, mégis annyi pénzem került, hogy tudtam adni másoknak. Az egyik család mondta, hogy nem tudnak cipőt venni a feleségnek. Volt nálam pénz, s amikor reggel mentem el, a pénzt letettem az asztalra. Amikor kimentem és az ajtót behúztam, éreztem, hogy jól csináltam. Sokszor adtam pénzt, mert kaptam emberektől. Nem azért adtam, hogy kapjak, hanem azért kaptam, mert adtam. Ahogy jött, úgy adtam át, akinek kellett, nem ragaszkodtam hozzá.

Stoppal jártam sokáig, húsz évig stoppoltam. Amióta autóm van, én is felveszem a stopposokat. Tudom, mit jelent az út szélén stoppolni. Nem kérek semmit, de ha adnak valamit, elfogadom, mert odaadom a szegényeknek. Sokszor, amikor stoppoltam, volt olyan, hogy nem én kellett adjak pénzt, hanem még nekem adtak, amikor megtudták, hogy mivel foglalkozom: olyan jó ez, fontosnak tartják, ezért segítettek.

A vándorprédikátor habitusodhoz tartozik, gondolom, az is, hogy olyan sok embert ismersz. Azt hiszem, hogy nem tudok még olyan emberről, aki olyan sok embert ismerne, mint te. Hogyan tudod fenntartani és követni ezt a sok kapcsolatot?

Az egyik, hogy a jó Isten a sakkozással is segítette és fejlesztette a memóriám, ezért nagyjából mindenkinek tudom a születésnapját és egyéb dolgokat. Így könnyebb fenntartani a kapcsolatokat. Viszont azt is érzem, hogy egyre nehezebb, sok kapcsolatom le is épült, csak azok maradnak meg, amelyek fontosak. Természetesen tudom, hogy ki az, mi az, mit csinál, de a kapcsolatot már nem tudom annyira tartani, mint régebben. Persze érdeklődnek tőlem emberek felől, és tudok is válaszolni, de már a személyes kapcsolat hiányzik.

Vannak olyan emberek, akikkel, ha találkozunk 5-10 év múlva, ugyanott tudjuk folytatni, ahol abbamaradt. Ez tényleg jó, mert megvannak az alapok, az élmények. Mindig az emberek érdekeltek, fontosak voltak számomra. Próbálok mindig úgy élni, hogy ahol, akikkel vagyok, azok a legfontosabbak. A jelen pillanatnak a megélésében segít ez.

A székelykeresztúri közösségben – ahonnan én is származom – sokat szolgáltál, sok fiatalra voltál hatással. Nem tudom, hogy emlékszel-e arra – én élesen emlékszem –, hogy mit mondtál, amikor bejelentetted nekünk egy táborban, hogy pap szeretnél lenni… Idézem: „A jó Isten egy kést készül megforgatni a hátamban”. Hogyan alakult ki a hivatásod és mit jelentett ez a mondat?

Ilyent mondtam? Lehet, arra gondoltam, hogy az aktív, nagy forgatagú világomból egy ingerszegény világba kerültem. Éreztem, hogy a pörgés le fog állni. Sokszor jártam a teológiára előzőleg, és ismertem az ottani világot, a légkört, a hangulatot. Sok kispap barátom volt.

Hogy miért mentem el? Érdekes volt. Orbán Laci barátom elment Rómába tanulni, és ott egy tanárának elmondta, hogy van egy barátja, aki se nem pap, se nem nősült meg, hanem úgy él, hogy járja a világot. A tanár azt mondta, hogy ilyen nincs, Orbán Laci pedig erősítette, hogy az ő barátja ilyen…

Elkezdtem hát gondolkodni, hogy merre billenjek. Azt tudtam, hogy nem egy embernek vagyok megteremtve, nem a házasság az utam, és akkor arra gondoltam, hogy a jó Isten biztosan azt akarja, hogy mindenkiért éljek. Most is ez van bennem. Ez volt az a pont, amikor eldöntöttem és azt mondtam, hogy jól van, Uram, odaadom magamat. Úgy fogott be, mint a halat, lassan húzott magához a damilján keresztül. Az ember vagy a feleségéért, vagy a közösségéért él, nincs más. Ha pedig a közösségnek élsz, akkor annak kell élni.

Hogyan élted meg a teológiai éveket? Hiszen szinte kétszer olyan idős voltál, mint a frissen érettségizett évfolyamtársaid…

Az biztos, hogy amikor nyílott a kapu, én voltam az első, aki kimentem rajta. Egy félévben volt egy szabad hétvége a kispapoknak, én kivettem vagy ötöt, hatot. Ebben nagy segítségemre volt az akkor még élő, Szaxi páterként ismert Nagy József: Biblia-programokat, lelkigyakorlatokat szerveztünk, így többször el tudtam menni.

Más gondolkodásúak voltak a fiatalok. Kérdeztem például, hogy miért eresztik a vizet, azt válaszolták, hogy nem ők fizetik, amire elmondtam, hogy persze, ha ők kellene fizessék, nem eresztenék így… Éjjel felkeltem és a folyosókon leoltottam a villanyt, mert úgy hagyták, nem törődtek vele. Elég nehéz volt, de az volt a jó, hogy nem kellett hét évet, csak öt évet ott legyek. Voltak papok, akik sokat segítettek ebben az időszakban. Én igyekeztem szabadon élni ott is az életemet. Tény, hogy másként bántak velem, épp jó időben mentem oda, amikor el tudtam végezni a teológiát. A korábbi szigorúságban nem tudtam volna, de így szabadabban tudtam lenni.

Elég sokfele szolgáltál már papként: Szászrégentől Kézdivásárhelyen és Csíkszentdomokoson keresztül Barótig, majd Nyárádselyére kerültél… Több közösségre is rálátásod van. Hogy gondolod, mennyire a népi vallásosság jellemző a közösségeinkre, vagy inkább az istenkereső, valódi érdeklődő közösségek a jellemzők?

Ez változó, mert mindenhol megvan a népi, hagyományos, szokásokon alapuló vallásosság, de vannak megújult emberek, családok is. A közösségekben volt ebből is, abból is, így meg tudtam adni a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Mindenkinek igyekeztem azt adni, amire szüksége, igénye volt. Vannak a hagyományos és a megújult emberek, és velük eltérő módon kell foglalkozni. Mindig volt ilyen is, olyan is.

A pasztorációnak mely része mozgat meg téged a leginkább?

A megújult emberekkel szívesebben dolgozom. A hagyományos vallásosságba is mindig igyekszem becsempészni új dolgokat. Sokat segítettek ebben az egri lelkipásztori napok, mert ott a legújabb gyakorlatokat mutatták meg.

A papságban két dolgot szeretek nagyon, a gyóntatást és a prédikálást. A gyóntatás sokszor kiegészül lelki beszélgetéssel, ünnepek alatt gyakran több napon keresztül reggeltől estig tartanak ezek az alkalmak. Sok zsebkendő elfogy ilyenkor, mert átbeszéljük a dolgokat. Nem csak a „loptam, hazudtam, káromkodtam” gyónások ezek, amire két Miatyánk a penitencia… Nagyon szép ez. Szeretem a prédikálást is, amikor hívnak, nagyon szívesen megyek.

Szerinted hol lenne az egyháznak leginkább szüksége a változásra?

A személyességet nagyon fontosnak tartom, mert a tömegekben könnyen elveszünk. A személyes, elkötelezett, megélt dolgok elengedhetetlenek. Van, ahol például a halottkultusz olyan erős, hogy a halottat majdhogynem jobban tisztelik, mint az élőt. Ahol minden mise a halottakról szól. Négy év alatt egy kicsi falunyi embert el kellett temessek. Sokan sajnos a vallást is így élik. Ami meghalt, azt próbálják éltetni, de az már nem működik. Ehhez olyan papok kellenek, akik saját életükkel mutatnak példát… Igyekszem magamat is olyan emberekkel körülvenni, akik életet sugároznak.

Kik voltak azok a papok, példaképek, akik hatottak rád?

Orbán Laci nyomdokában léptem be a papságba, az ő reverendáját is hordom. 18 évig voltunk barátok, összenőttünk. Úgy érzem, hogy ott folytatom, ahol ő abbahagyta, persze nem úgy, ahogy ő, mert nem tudok ő lenni. Ha ő az egyik, Kely atya a másik (Portik-Hegyi Kelemen), továbbá Szaxi (Nagy József), Kovács Péter, Zomi atya (Veress Sándor-Levente), László Szabolcs, Balla Imre. Mindegyik másban mutatott példát. Laci a meghallgatásban, rögtön indult, amikor szükség volt. Kely atya is ilyen, ahol tud segíteni, ott segít. Szaxi a megfontoltságával és a jó kedvével, Kovács Péter a következetességével hatott rám. Szabi a csendességével. Zomi atyával a folytonosság erős tapasztalatom, ha hosszú ideig nem találkozunk, akkor is tudjuk folytatni a beszélgetést, egyfajta lelki közelséget érzek vele. Imre Laci után a legjobb barátom lett, nagyon különbözünk, de éppen ezért kiegészítjük egymást, sokszor együtt készülünk a prédikációkra és mindent meg szoktunk beszélni.

Hogyan éled meg, hogy nagyon sok kapcsolatod van, de a hely, ahol szolgálsz, a nagy nyüzsgéstől félreeső helyen fekszik?

Úgy, hogy mióta itt vagyok, nem telt el úgy nap, hogy valaki ne látogatott volna meg. Ezért jó a sok barát. Az első itteni misémre eljöttek közel harmincan a barátaim közül, kérdezték is itt, hogy ilyen sok barátom van. Egy páran eljöttek, de ezután fognak még csak jönni, válaszoltam viccesen. Olyan is volt, hogy három rend vendég volt egy nap. Nem hagynak magamra. Volt, hogy eljöttek nyolcan, s kimeszeltük a plébániát. Egy szakember legalább két hétig meszelt volna, és sok pénzbe is került volna, így két nap alatt elvégeztük, együtt voltunk, sokat kacagtunk, jó kedvvel megcsináltuk. Ez egyfelől kicsit elkényelmesíthet, másfelől viszont biztonságban érem magam, hisz vannak, akik mellettem állnak. Este, amikor leszakad az ég és egyedül vagyok, akkor nehezebb. Közösségi ember vagyok. Egyedül még az étel sem esik jól.

Mit jelent számodra a bajusz?

Viccesen azt szoktam mondani, hogy így születtem. Persze ez nem igaz… 17 éves korom óta bajuszom van, ami hozzánőtt az egyéniségemhez. Volt olyan tanár a teológián, aki rákérdezett, hogy ugye le fogom vágni. Azért vágtam le a teológián, mert nem tudtam, hogy fogok tanulni, és nem akartam ebből feszültséget. Amikor levágtam, mindenki fogta a fejét, mondták, hogy nem is ismernek meg. Szörnyülködtek az emberek. Sírtam, amikor levágtam. 21 évig volt bajuszom, a teológián levágtam és fél évig nem volt, de amikor láttam, hogy jól megy a tanulás, és több tanár is bátorított, hogy növeljem vissza, mert hozzám tartozik, akkor visszanöveltem, és úgy végeztem el a teológiát.

Volt olyan pap, aki megkérdezte, hogy bajusszal hogy merek az oltáriszentség elé állni… A bajuszommal nem tüntetni akartam, nem kitűnni akarok, ez hozzám tartozik. Édesapámnak is volt. Én így vagyok Luky a magam bolondságaival együtt.

Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2021. február 21-i és 28-i számaiban, két részletben.

1 HOZZÁSZÓLÁS