A csíksomlyói Szűzanyának köszönhetem hivatásomat

Jubiláns szerzetesek 2021: Babos Emese Tarzicia nővér

1
939

Sorozatunkban jubiláns szerzeteseinket mutatjuk be, akik életüket a szorosabb Krisztus-követésben próbálják élni, egy-egy közösség tagjaként, annak karizmáival, de mégis egyéni módon, saját útjukat járva a hitben. Ezúttal Babos Emese Tarzicia nővér beszél hivatásáról, küldetése súlypontjairól.

Hol, mikor, hogyan „hallottad” meg a hívást?

Hivatásom ajándékát részben a csíksomlyói Szűzanyának köszönöm. Meg is köszönöm neki gyakran. Legutóbb úgy, hogy elmentem hozzá, és mondtam: „Boldog új évet kívánok!”
A váratlan megszólítás a CSIT-en (Csíksomlyói Ifjúsági Találkozó) történt, 1990-ben, ahová kissé kalandor szívvel vetődtem, de meglepetten, Jézus hívásától megtántorodva, ha szabad így fogalmazni, „megszerelmesedve” tértem haza. A jó Isten már odaérkezésemkor megrendített, és elindította bennem azt az érzést, hogy: „valami még hiányzik neked…” (Mk 10,21). Fél évig tartott a belső harc, az átformálódás, amíg kimondtam a nagy igent magamban, és „ami előbb keserű volt számomra, átváltozott testem és lelkem édességére” (Szent Ferenc végrendelete 3.). Így, utólag ránézve erre az időszakra, látom, hogy egyszerűen féltem feladni külső-belső biztonságomat. Eközben kezdett rendszeres találkozás létrejönni Jézus és köztem. A megszólító hang sürgetése, kérlelése továbbra is megmaradt, és egyre többet beszélgettem róla vele. A hetek, hónapok teltével, szép lassan megérkeztem a személyes ima területére. Ebben az összetartozásban, egybefonódásban helyreállt a harmónia, a biztonságérzetem, és már csak az maradt kérdésként, hogy hol szolgáljam őt.

Sokszor kértem a jó Istent: világosítsa meg az utat előttem. Az, hogy Szent Ferenc nyomán kell Krisztus-követővé válnom, nem egyórás történet. Úgy jött el a felismerés, ahogy a felkelő nap szelíd fénye beragyogja mindazt, amit csak elér. A Poverellóval való barátságunk alakulása alatt olvastam egy könyvet Szent Ferencről, a ferencességről. Szárnyakat kaptam tőle. Még inkább bizonyosságot kaptam, hogy „ez az, amit keresek, ez az, amire vágyom” (vö. Cellanói Tamás-féle 1. életrajz Szent Ferencről, 22.). Pécsett léptem be a közösségünkbe 1993 augusztusában.

Hogyan foglalnád össze dióhéjban szerzetesrended főbb vonásait/karizmáját?

Az Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei közösséget a pécsi egyházmegyében alapították. Korábban többnyire betegápolói feladatokat láttunk el, de a Gondviselés úgy alakította életünket, hogy az utóbbi tizenöt évben inkább szociális gondozást, szociális területeken való munkát végzünk, és némelyik nővértársam lelkigondozást is vállal. Lelkiségünket Szent Ferenc életéből és szelleméből merítjük. A ránk maradt írásai nyomán összeállított regulánkból pár alapgondolatot idézek: „Készítsenek szüntelenül hajlékot és szállást magukban annak, aki a mindenható Úristen, Atya, Fiú és Szentlélek, úgyhogy az egyetemes szeretetbe osztatlan szívvel nőjenek bele, szüntelenül Isten és a felebarát felé fordulva.” „A testvérek és nővérek Isten szerelméért szeressék egymást…”

Kérlek, oszd meg szerzetesi életed legszebb pillanatainak egyikét!

Kissé furcsa lehet, hogy legszebb pillanatnak ilyent örökítek meg, de azért emelem ki, mert nem az én munkám gyümölcseként, hanem Jézus jelenléte miatt válhatott széppé. Egy idős nénihez hívtak injekciózni, aki évtizedeken keresztül sokat tett a templomért, és nagyon bízott a jó Istenben. Már több napja jártam hozzá, amikor egyik estefelé odaérve azt tapasztaltam, hogy az állapota nagyon rosszra fordult. A családja már össze volt gyűlve, de mindenki távol állt az ágyától. Fizikailag egyedül, lihegve, csapzottan töltötte utolsó óráját. Éreztem, hogy engem Jézus vezetett oda, hogy rajtam keresztül önmagával ajándékozza meg azt, aki egész életében annyira ragaszkodott hozzá. Ölembe tettem a néni fejét, vele imádkoztam, megsimogattam az arcát, és ő olyan békében ment el, hogy érezhető volt: Istenéhez tért meg. Megrendítő volt, amikor tudatosodott bennem, hogy ilyen konkrétan lehettem Isten eszköze.

Melyek küldetésed súlypontjai?

Szeretném a közösséget is egyfajta „szentségként” tisztelni és nyitott lenni arra, hogy formáljon; amennyire lehet, derűvel benne maradni, hogy így létrejöhessen a Szent Ferenc-i értelemben vett fraternitas, evangéliumi testvéri lét.
A kismamaotthoni szolgálatban hálás vagyok Istennek, hogy hosszabb-rövidebb ideig részesévé válhatok lakóink életének, legmélyebb történéseik társaként. Úgy érzem, ezen keresztül mindig nyitva marad bennem egy olyan terület, ahová befogadhatom a következő „rászorulót”, embertársat.

Mik a töltekezési forrásaid?

Elsősorban a szent csendben Istennel töltött közös idő, másodsorban pedig a kissé zajosabb mulatságok, mint például a nővérekkel való vidám vagy „eszenkedős” beszélgetés, egy-egy jó elmélkedés meghallgatása, zenehallgatás, filmnézés, olvasás, írogatás, valami széppel való foglalkozás…

Egy mondat, amely életed mottója lehetne…

Ide inkább pár fohászt szeretnék írni, melyeket gyakran imádkozom: „Irgalmazz nekünk, Istenünk!” „Őrizd lelkem fényét, szívem melegét!” „Istenem, szeretlek.” „Őrizz meg magadnak, Krisztusom!”

Babos Emese Tarzicia nővér
Születési hely, dátum: Kézdivásárhely (Sárfalva), 1974. december 29.
Szerzetesrend: Assisi Szent Ferenc Betegápoló Nővérei
Első fogadalom helye, időpontja: Kozármisleny, 1996. szeptember 17.
Örökfogadalom helye, időpontja: Kozármisleny, 2000. szeptember 17.
Küldetési helyek, területek: 1993−2006 között Magyarországon, Pécsett a megyei gyermekkórházban és a gerontológia osztályon segédápolóként ismerkedtem a betegápolással, majd Kozármislenyben a Dorothea-otthonban idősek gondozásában vettem részt. Időközben három hosszabb ideig tartó sekrestyési szolgálatom volt: Máriagyűdön a kegytemplomban, a pécsi székesegyházban és Kozármislenyben, a kolostortemplomban.
2006-tól Erdélyben, Árkoson az Irgalmasság Anyja Kismamaotthonban szociális munkát végzek, amellyel párhuzamosan tíz évig a falu kápolnájának sekrestyési feladatait is elláthattam.