Egyház, kommunikáció, kommunió

0
527
A szerző és a könyv borítója

“Ahogyan a liturgia a lentről fölfelé irányuló kommunikáció eszköze, ugyanúgy tekinthetjük a fentről lefelé ható információáramlás tipikus eszközének a prédikációt, amelynek alapvető célja Isten üzenetének közvetítése a hívő ember számára.” “A kommunikációs eszközök alkalmazása a kezdetektől máig része a mindennapok vallási gyakorlatának, az egyház küldetése éppen a világgal való folyamatos párbeszédben valósul meg, ami feltételezi, hogy ismeri, gyakorolja és alkalmazza mindazokat a nyelveket, illetve eszközöket és csatornákat, amelyek a mindenkori társadalomban tértől és időtől függetlenül használatosak. Ha az egyház kilépne a mind erőteljesebb mediatizálódás paradigmájából, az egyszerre jelentené üzenetének meggyengülését az információközpontú világban, és saját küldetésének, vele együtt pedig létjogosultságának feladását.” Koncz Attila: Communicare necesse est A katolikus egyház kommunikációs tanítása és gyakorlata a kezdetektől a modern technológia koráig

A Verbum Kiadó a Szent István Társulattal közösen jelentette meg Koncz Attila tévés újságíró Kolozsváron a BBTE RK Teológia karán megvédett doktori (PhD) disszertációjából készült könyvét, amely az egyház és a kommunikáció két évezredes kapcsolatának néhány, a szerző által tanulságosnak ítélt aspektusát, jelenségét vizsgálja. A kutatás és közlése célja és szándéka, hogy a múlt tapasztalatait megértve a jelenre és a jövőre nézve fogalmazhasson meg a szerző javaslatokat az intézményes katolicizmus és az őt körülvevő társadalom között zajló párbeszéd hatékonyságának növelésére.

A szerző szakmai pályafutása két évtizede összekapcsolódik a média, azon belül a televíziózás világával. Sokrétű és megbízható tapasztalatokat szerzett a közegről, megismerte annak működési logikáját. “Az egyház számára mindenképpen hasznos, ha üzenetét úgy próbálja célba juttatni, hogy tisztában van a közvetítő csatorna sajátosságaival. Ennek egyik eszköze lehet, ha a két különböző gondolkodásmódot, az egyházét és a médiáét egymásra vetítve megállapítjuk az együttműködés lehetőségeit, illetve korlátait, kifejezetten bátorítva az új utak keresését a missziós parancs szellemében” – írja a kötet előszavában Koncz Attila.

A könyv hét fejezetében ugyanakkor sok érdekes szempont kerül elő, a szerző több téren szerzett tapasztalatát a felvetett probléma megoldásának szolgálatába állítja, s beszél arról, a maga korában a hitvita hogyan tekinthető az egyházi kommunikáció egy fajtájának, illetve a különböző művészeti ágak, az építészet, a képzőművészet, a zene és természetesen maga a liturgia hogyan teremti meg az örömhír kommunikálásának, közlésének, megjelenítésének közegét.

Könyvében Koncz Attila vizsgálja az egyháznak mint kétezer éves intézménynek a saját kommunikációs gyakorlatát, amely különböző korok különféle típusú médiumainak sokaságán keresztül állt és áll párbeszédben a világgal. A kommunikáció az egyház lényegi tulajdonsága, állapítja meg a szerző, aki hívő katolikusként fontosnak tartja, hogy ez az örökség, a belőle levonható tanulságok ne vesszenek el, sőt lehetőség szerint segítsék a jövő egyházi kommunikációs stratégiájának kialakítását.

Összefoglalójában vizsgálódásai nyomán többek közt arra a konklúzióra jut, hogy “messze többről van szó, mint tartalom és forma, gondolat és közvetítő közeg egymásra utaltságáról. (…) a média eszközként szolgál az egyház számára az emberek fizikai valójának megközelítésére, ugyanúgy az egyház által közvetített tudás is hatékony hozzájárulást jelent a médiának a közönség mentális megismeréséhez és ezen keresztül saját üzeneteinek hatékonyabb célba juttatásához.”

Nem véletlenül fogalmaznak az egyházi dokumentumok is úgy, hogy egyházunk alapítója, Jézus Krisztus méltán tekinthető a tökéletes kommunikátor modelljének nem csupán üzenetének tartalma, hanem a kifejtésére általa alkalmazott módszerek és eszközök okán is. Az egyház ezt a tapasztalatot hordozza. A kommunikációs eszközök alkalmazása a kezdetektől máig része a mindennapok vallási gyakorlatának, az egyház küldetése a világgal való folyamatos párbeszédben valósul meg, ami feltételezi, hogy ismeri, gyakorolja és alkalmazza mindazokat a nyelveket, eszközöket és csatornákat, amelyek a mindenkori társadalomban használatosak.

A szerző sok érdekes és az egyházi kommunikáció számára hasznos megállapítása közül a most nagyon aktuálissá vált digitális világra vonatkozót idézzük: a digitalis világ “alaptulajdonsága a hálózatosság, ami a hierarchiával szemben a többé-kevésbé egyenrangú csomópontok sokaságának rendszerére épül. (…) A korábban szigorúan hierarchikus egyház ma láthatóan egyre inkább ebbe az irányba halad, és ennek az átalakulásnak a feszültségeire, illetve a jövő problémáira éppen a kommunikációs hálózatok vizsgálatával találhatunk válaszokat, hogy a kommuniót meg tudjuk őrizni ezután is.” Itt fogalmazódik meg az az alapvető kérdés is, hogy az egyház kommunikációja semmiképp nem öncélú, nem csak a szórakoztatás, de még csak nem is az információátadás a célja, hanem a közösség, a kommunió elősegítése, megteremtésének lehetővé tevése. Mindezek miatt ez a kötet érdekes és hasznos olvasmány sokaknak, olyanoknak, akiket érdekel az egyházi kommunikáció hivatásszerűen vagy csak tájékozódni kívánó olvasóként.