Mindig súg a Szentlélek

0
540
Fotó: Velicsek László Miklós

Határozott, szókimondó, segítőkész, melegszívű, jó humorú, mélyen és ugyanakkor kritikusan hívő – amikor ezeknek a tulajdonságoknak az ötvözésére gondolok, azonnal Szekeres-Ugron Éva jut eszembe. „Minden jóban segíteni, bármi legyen is az” – Gondviselésről nevezett Boldog Máriának,  a Segítő Nővérek Kongregációja alapítónőjének e mondata pedig nagyon jól összefoglalja Évi életét: hogy anyaként, feleségként, faipari mérnökként, bútortervezőként, egy cég mindeneseként, masszőrként, mindennapok lelkigyakorlata kísérőkéjeként, vagy csoportvezetőként-e az már szinte nem is annyira fontos: a lényeg számára az, hogy segítsen.

Sokrétű, folyamatos alakulásban lévő hivatásáról beszélgettünk.

Azt, hogy nekem a hivatásom a gyermekeim, mindig is éreztem.  Elég rég tudom: arra születtem, hogy két gyermekemet felneveljem. A hitem az alapajándék, és legnagyobb ajándék a két gyermekem. Egyszer imában ismertem fel, hogy nekünk a jó Istennel a szövetségünk az, hogy rám bízta ezt a két gyermeket. Napi szinten megélem ennek a csodáját. Évinek ezek a kijelentései adják meg beszélgetésünk családról szóló részének alaptónusát.

A lányom, aki most huszonnyolc éves, nagyon tehetséges, strapabíró, ambiciózus és perfekcionista, ami gond is. Voltak meccseink, de valahogy mindig minden kialakult és megéreztem, hogy például éppen el kell-e valahová engedni őt vagy nem. Úgy gondolom, ha figyelünk rájuk, sok mindent megérzünk. Folyamatos kapcsolatban vagyunk, ami nagy ajándék. Szervez, dolgozik a közösségért, önkénteskedik. Nagyon büszke vagyok rá.

A most 26 éves fiam Asperger-szindrómás, amit viszont csak két éve diagnosztizáltak Budapesten. A gyermekvállalás is pont olyan hullámvasút, mint minden az életben. Várjuk a gyermeket boldogan, megszületik, gyönyörű, mindene a helyén van, hála Istennek egészséges. Huszonnégy éves korában kiderült, hogy mégsem egészen így van… Akkor összedőlt bennem egy világ. Még most is olykor meg kell nyalogatnom a sebeimet. Már négy-öt éves korában is látszott, hogy ő más, mint a többiek. Beilleszkedési meg tanulási nehézségekkel küzdöttünk. Sok helyen jártunk, Magyarországon is, de ott sem tudták megállapítani, mi a gond. Mindenki azt mondta: „Nem látja, milyen okos gyermek? Miért izgul?” „Igen, látom, hogy okos, és tudom, hogy ez lényeges, de vannak egyéb fontos dolgok is” – válaszoltam. Egy idő után bezárultak a körök, nem volt hová fordulni. Akkor azt mondtam: Isten így találta ki őt, nekem ő így van jól, így szeretjük, ahogy van. És ő akkor nagyon meglendült a fejlődésben. Igen, tudomásul kell vennünk, hogy rettentően tudjuk gátolni gyermekeinket a szorongásainkkal. Huszonnégy évből legalább húsz úgy telt el, hogy attól tartottam, valaki egyszer azt fogja majd kérdezni: „Ennek a szegény gyereknek az anyja miért nem látta, hogy segítségre szorul?” Ehelyett azt kaptam, hogy kihoztuk belőle a maximumot, mert anyuka mindig tudta, mikor mit kell tenni. Erre azt mondtam: „Jaj, dehogy tudta, de anyukának mindig súgott a Szentlélek”. Mai napig úgy gondolom, hogy súg nekem a Szentlélek. Sok mindent nem tudok másként magyarázni. Valahogy mindig jó felé léptünk, bár én nem tudtam, mit kellene tenni. A fiamnál a diagnózis hiányának megvolt az az előnye, hogy elvártunk tőle bizonyos dolgokat, és így sok mindent megtanult, amit másként talán nem tanult volna meg. Ma munkahelye van, eltartja magát – óriási dolog neki is, nekem is. Így nem annyira ijesztő érzés a jövőbe nézni. Azt hiszem ugyanis, hogy ez a legszorongatóbb dolog a problémás gyermekek szüleinek: „Mi lesz, amikor mi már nem leszünk itt?” Rá is nagyon büszke vagyok.

Persze véletlenül se gondolja senki, hogy mindent jól csináltam, de mindig jött valami ötlet, és amikor bajban voltunk, kinyílt egy ajtó. Hogy hány nyitott ajtó mellett mentem el, mert nem vettem észre, és nem löktek be rajta, azt persze nem tudom. Nekem sokat segített édesanyám példája is, aki négyünket nevelt fel a legnagyobb osztályharc közepette.

Arról a hivatásomról, hogy feleség vagyok, nem szívesen beszélek, mert abban nem vagyok sikeres. Édesapám nagyon korán meghalt, így erre nem volt mintám sem. De együtt vagyunk a férjemmel, és szeretjük egymást. Rengeteget harcoltunk. A bajok ott kezdődtek, hogy megszakadt a kommunikáció köztünk, és elkezdtünk egymás mellett élni, nem egymással. Így utólag látom, hogy ezt nem lett volna szabad. Ez a legnagyobb hiba egy kapcsolatban. Mindenki mondja, hogy csak önmagunkat tudjuk megváltoztatni. Ez valószínűleg igaz, de azt gondolom, nem elég. A férjem nagy harcos. Túl volt négy daganaton. Amíg nem volt jól, behatárolódott, beszorult a házba. Nem bírtam kiszeretni onnan… Soha el nem felejtem, hogy néhány éve a szentignáci imaműhely első részében a kísérőm azt kérdezte: „Mit várna el tőled a férjed?” „Gondolom azt, hogy üljek le mellé, és nézzük együtt a képernyőt, csakhogy nekem ehhez sem erőm, sem kedvem. Én nem a fejemben akarok élni” – válaszoltam. „És kinek lenne jó, ha leülnél vele a képernyő elé?” „Hát, nekem biztos nem, a gyermekeimnek még annyira sem.” Ekkor a kísérőm olyat mondott, amit én azóta sokaknak továbbadtam: „Válaszd az életet, Évi, minden reggel!” Semmi mást nem tudtam tenni: éltem az életemet. Jöttem-mentem. Mindig megmondtam a férjemnek, hová megyek, és megkérdeztem, hogy akar-e velem jönni. Becsületére legyen mondva, soha nem gátolt semmiben. Amikor infarktust kapott, előírták neki a napi legalább egy óra gyaloglást. Ezzel elkezdett erősödni, más arcokat is látni, gyógyulni és visszanyílni felém is. Ő meggyógyult Isten kegyelméből, így elkezdhettük közösen gyógyítani a közösen elrontott kapcsolatunkat is. Nem mondom, hogy most felhőtlen az ég fölöttünk. Én mindig is türelmetlen voltam, de igyekszem, hogy ne bántsam. Ez most ilyen… Amikor gond van, mindig jön segítség, vagy annyi erő, hogy túléljük. Jó életem van.

A „Súgó” ötlete nem hagyott békén… és rákérdeztem…

Felébredve éjszaka sokszor néztem a plafont és kérdeztem: „Édes Istenem, mit csináljak?” Aztán ilyenek történtek: A fiam ötéves lehetett. Évekig nem járt a kezemben Nők Lapja. Anyámnál rám talált egy szám, amiben éppen a gyógylovaglásról írtak. Keresgéltem, hogy hová lehetne vinni lovagolni, míg megtudtam, hogy az Állatkertbe. A lovaglás sokat segített neki. Vagy korábban a három éves fiamról az orvos kijelentette: „Tudomásul kell venni, hogy hat-nyolc éves korára hat-nyolc dioptriás szemüvege lesz. Nyugodj bele!” Én pedig nem akartam belenyugodni. Elkezdtem masszírozni a talpát, és segített. Ugyanígy apósom esetében sem nyugodtam bele, hogy apránként le fogják vágni a lábát. Aztán a könyvespolcon többször megvillant egy fehér könyv. A Maria Treben volt, amiben rátaláltam az érszűkület egyszerű gyógymódjára: a csalánteára… Ezek olyan egyértelmű jelek voltak, amelyeket csak a szerencsével vagy a Szentlélekkel lehet magyarázni. A szerencsében nem hiszek. De Anyám, ha nem látta az utat, gyakran mondta: „Na, hagyjunk valamit Szent Antalra is!” Őt parafrazálva mondom: „Hagyjunk valamit a Gondviselésre is!” Vagy: „Istenem, most már Tied a pálya.” Így amikor meghallottam, hogy a Segítő Nővérek alapítónője Gondviselésről Nevezett Mária, úgy éreztem, hazataláltam…

Ezzel meg is érkeztünk a hivatás következő szeletéhez: az ÉLEK!-csoportokban való önkénteskedéshez…

Azt, hogy a Segítő Nővérekhez önkéntesként jól betalálok, külön kegyelemként élem meg. Közösséget, ahová beférek, mindig is kerestem… Már van tizenöt éve annak, hogy több-kevesebb sikerrel próbálok önkénteskedni különböző helyeken, de itt érzem először, hogy mindenki elfér, és senki sem fél attól, hogy elveszek tőle valamit, ha segítek.

2013-ban kaptam egy meghívót a Segítő Nővérektől egy lelki útra, ami után ott ragadtam. Később, amikor sokan voltunk a hétköznapok lelkigyakorlatán, segítettem a csoportvezetésben. Ezt a KMB-ben is teszem. Aztán volt a mindennapok lelkigyakorlatát kísérők tanfolyama, majd a szentignáci imaműhely, ahol lehetett tanulni, és apránként kialakult a szolgálat is: először egy-egy estét vezettem le, aztán többet…

Az, hogy lelkigyakorlaton vagy beszélgetésben valakinek tudok segíteni abban, hogy picit közelebb lépjen a jó Istenhez vagy önmagához, nagy ajándék, öröm, és ezáltal én is közelebb kerülök Istenhez. Tavaly novemberben az imaműhelyen azt mondtam a kísérőmnek, hogy nem fogalmazok meg vágyakat, mert olyan ajándékokat kaptam meg a jó Istentől, amelyekre vágyni sem mertem. Tudja Ő, hogy mit akar nekem küldeni. Aztán, amikor javaslatára mégis kerestem imában a választ, ez jött: arra vágyom, hogy Istenhez közelebb segítsek embereket.

Persze, ez nem azt jelenti, hogy amikor vita és cirkusz van az életemben, nem reagálok olykor úgy, hogy utána azon gondolkodom: Istenem, normális, felnőtt emberként hogy tehettem, mondhattam, írhattam ilyet? Ilyenkor úgy érzem, mintha tudathasadásos lennék…

A bevezetőben szereplő felsorolás már önmagában is sugallja, hogy Évinek szakmailag sem egyhangú a pályája.

Az én időmben nem volt ilyen szak-dömping az egyetemeken. Reálos lévén nyilvánvaló volt, hogy vagy tanár vagy mérnök lehetek. Mivel a mérnökin minket tanárnak is képeztek, ha akartuk, ez tűnt tágabbnak. Voltam is mérnök-tanár két évig, nagyon szerettem. No, az lehetett volna hivatás. Most is nagyon szeretem a kamaszokat, jól kijöttem a legnehezebbnek kikiáltott osztállyal is. Csak szeretni kellett őket, beszélgetni velük egy kicsit, és tűzbe lehetett őket vinni.

’85-ben végeztem, a kommunizmusban, a legsötétebb időben (a szó szoros értelmében is – délutáni műszakban órákat üldögéltünk áramhiányban). Érzések szintjén a rettenetes, végtelen, fojtogató tehetetlenségen kívül nem ugrik be más. Kezdetben faipari mérnökként papírokat kellett tologatnom. Aztán technológus lettem, ami már szakmaibb, de még nem hivatás. Majd kineveztek a műszaki ellenőrök főnökévé a részlegen, ami teljesen abszurd, mert nem volt meg a szükséges tapasztalatom, viszont rengeteget tanultam. A nyakunkon volt folyamatosan a szeku, fenyegetőztek, nyomorgattak, szabotázzsal vagdalkoztak. Az egyetlen, amit ebből hivatásként meg lehetett élni, az volt, hogy próbáltam védeni az embereket, legalább attól, amitől lehet, és próbáltam mosolyogni, tartani a lelket bennük – persze könnyű volt nekem egyedülállóként.

A bútortervezést önkéntesként kezdtem el 1993-ban. Egy gyerekházba terveztem berendezést holland megrendelésre. Aztán 14 évig ezzel kerestem a kenyerünket. Ami nem abból állt, hogy tudom biztosan, mit akar a kliens, hanem ő mondja el azt és közben meséli örömét, nyomorát, gyerekét, férjét, anyját, sokszor az egész életét. Ha valakinek megterveztem valamit úgy, hogy az tetszik neki, jó, használható, és azzal jött vissza, „Évi, de jól kitalálta ezt nekem!”, mindig nagy öröm volt.

Utána fogászaton dolgoztam. Az volt a feladatom, hogy mindenkinek minden ott legyen, amikor kell. De minden egyéb is rám hárult attól kezdve, hogy orvoshoz időpontot kértem a kollégáknak, odáig, hogy valaki bejött az irodámba azzal, hogy „ezt most muszáj elmondjam”, és én meghallgattam.

A masszírozás a véletlenből jött – tudod, ami nincs. Amikor néhány éve munkanélküli lettem, el kellett végeznem egy tanfolyamot, amit úgy fogtam fel, hogy megajándékoz az állam egy tanulási lehetőséggel. Amikor megláttam a masszázs tanfolyamot, tudtam, hogy ezt fogom választani. A fiam talpát masszíroztam három éves korától, és láttam, hogy mit lehet elérni vele. Nagyon látványos eredmény volt, hogy nem romlott tovább a szeme. Azt is tudtam, hogy van érzékem ehhez a szolgálathoz, mer ha valakinek, akinek fájt a feje vagy szédült a nyakára tettem a kezem, sokszor megkönnyebbült Az, hogy sikerül lábra segíteni egy nyolcvanöt éves nénit, hogy ki tudom masszírozni valakinek a vállából a „kősziklát”, óriási dolgok, és ezeket mind hordozom. Ugyanakkor megélem ezzel a határaimat is.

Jelenlegi munkahelyem egy autóalkatrész-javító műhely. Papírmunka, előkönyvelés, mindenféle van a munkakörömben. Ha vizes, sáros idő van, fel is takarítok, telefonálok, átveszek-kiadok, számolok, és meghallgatok örömöt, bánatot. Elég zavaros idők járnak ahhoz, hogy szerepe legyen a mosolynak, biztatásnak, hitnek.

(Az interjú rövidebb, nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. november 8-ai számában jelent meg.)