Maradjunk a jó úton

Urbán Erik OFM gondolatai

1
706

Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak. (Gal 6,14)

Krisztus keresztje ma is szól hozzánk, ahogy Szent Pál apostolt megszólította, ahogy Szent Ferenc atyánkat megszólította, minket is megszólít. Pál apostol ezzel a levelével teljesen világossá teszi számunkra azt, hogy ha teljes életet akarunk élni, ha békében akarunk élni a jó Istennel, egymással testvérként akarunk élni, önmagunkkal kiengesztelődve, akkor ugyanazt a lelkületet kell vállalnunk, ami Krisztusban volt. Ha dicsekedni akarok, akkor ne dicsekedjek mással, mint Jézus Krisztus keresztjével!

Egyik ismerősöm azt mondta, egy feltámadás nem volt elég, hogy eltörölje Krisztus sebeit, melyeket a keresztrefeszítés okozott. Azt mondtam magamban, hogy nem törölte el, de igazából ezen sebhelyek már nem a fájdalom sebei voltak, hanem a megdicsőült sebek, azok a sebek, amelyek tanúbizonyságul szolgáltak, azok a sebek, amelyeket látva Tamás apostol – akár megérintett akár nem – térdre hullott a feltámadott előtt és hitvallást tett: Én uram, én Istenem!
Ha dicsekedni akarok, Krisztus keresztjével dicsekedjek – mondja Szent Pál.
Nem könnyű megérteni Szent Pál ezen szavait és nem lehetünk közömbösek ezekkel a szavaival, nem hagyhatnak nyugton bennünket. Megkeresztelt emberek vagyunk, Krisztus halálára, feltámadására. Mégis sokszor mintha a legfontosabb szentséget, az első szentséget, ami eltörölhetetlen jelet, karaktert ad nekünk, mintha elfelejtenénk. Érzéketlenné válunk az irgalmasság testi-lelki cselekedetei iránt.

Egyik teológiai tanárom mondta, hogy az utolsó ítéleten – alkalmazzuk a jelen esetre – nem azt fogják kérdezni, hányszor imádkoztad el a rózsafűzért, hány kegyhelyet kerestél fel életedben, hány elsőszombati Mária-köszöntőre zarándokoltál el, hanem a kérdések adva vannak a szentírásban: „Éhes voltam, ennem adtatok, szomjas voltam, innom adtatok, beteg voltam, meglátogattatok” (Mt 25,35). Azonban, hogy ezeket gyakorolni tudjuk, szükséges az imádság, szükséges a zarándoklat, szükséges, hogy egyénileg és közösségileg dicsőítsük Istent.

Szent Ferenc számára ez a tapasztalat árvíz-szerű erővel bírt. Krisztus sebei, amelyeket Szent Ferenc a San Damiano-i kereszten szemlél, ami egyben a szenvedő és megdicsőült Krisztust ábrázolja, nem hagyták érintetlenül. Hiszen amikor Szent Ferenc San Damianóban imádkozza azt az imát, kéri Istent, hogy ragyogja be azt a helyet, ami sötét az ő szívében, adjon neki igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, akkor igazából lehullnak az ő szívéről az önzésnek és a közömbösségnek a láncai. Szabaddá válik arra, hogy az a Krisztus, aki magához ölelte Ferencet, és utána az a leprás, akit megölel Ferenc – ezekből az ölelésekből gyümölcs származik, hiszen felismeri a kitaszítottban, a rászorulóban, a segítségre szorulóban az embert, az ember valódi szépségét és méltóságát. Az az ölelés, amelyet Ferenc Krisztus részéről tapasztalt meg, képessé tette, hogy átöleljen másokat mint testvéreit. Ferenc engedte, hogy a keresztből áradó, forrásozó erő elvezesse őt egy új életre – küldetés és misszió.
Miért cselekszünk úgy, mintha elfelejtenénk, hogy egymás testvérei vagyunk? Október 3-án Szent Ferenc sírja előtt Ferenc pápa egy új enciklikát írt alá, amelynek alaptémáját Szent Ferenc egyik intelme ihlette: Mind testvérek vagytok. Testvériségről írt egy levelet Ferenc pápa.

Szép volt látni azt, hogy amikor elkezdődött a pandémia, elkezdődött a világjárvány, annyi jó kezdeményezés született: fiatalok betegeket látogattak, visszajeleztek, vették a fáradságot, hogy a segítségre szorulóknak bevásároljanak. Számtalan kezdeményezés, odafigyelés során az irgalom testi-lelki cselekedeteit gyakorlatban is megmutatta a társadalom. Viszont könnyen el tudjuk ezt felejteni, el tudjuk felejteni azt, hogy egymás testvérei vagyunk, hogy törékenyek vagyunk és rászorulunk egymásra. Amikor visszaemlékezünk ezen jótettekre, akkor azt is látjuk, hogy mennyi remény élt vagy él bennünk, a szeretetnek, az irgalomnak, az odafigyelésnek, a megbecsülésnek az erényei és ezekre az erényekre azért van szükség, hogy megmaradjunk a középúton, a jó úton.
Az erények, melyeket ellessünk Jézus Krisztustól, vagy eltanulunk, beépítünk az életünkbe, eltanulunk a szentektől, ezek segítenek bennünket, hogy megóvjuk magunkat a lanyhaságtól vagy a túlzásoktól. Ha igazi örömöt akarunk érezni, azért meg kell dolgoznunk, a váltságdíjat meg kell adnunk, meg kell nyitni a szívünket. Együtt kell élnünk a választásainkkal, annak a következményeivel, a döntéseinknek a következményeivel, elkísérnek bennünket azok a tettek, ahogy viselkedünk egymással. Ne csak akkor szeressük egymást, amikor szükségünk van egymásra, hanem mindig ápoljuk a testvéribb, az együttérzőbb, a szolidárisabb világot, ezt a lelkületet műveljük.
Tekintsünk úgy egymásra, mint akik ugyanarra az Istenre, ugyanarra az oltáriszentségre, az oltáriszentségben jelenlévő Krisztusra – mindezt a szentlélekkel együtt – tekintünk, egyek vagyunk. 
Az otthonunkba visszatérve legyünk azon, hogy egy testvéribb, egy igazibb, egy becsületesebb, egy irgalmasabb világot munkáljunk ki és gazdagítjuk egymást.

Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével. Általa keresztre szegezték nekem a világot, és engem is a világnak. (Gal 6,14)

Urbán Erik OFM tartományfőnök

Fotók: Suciu Dorottya