Ekkora lehetőségünk soha nem volt még

Jubiláns papjainkat kérdezzük

0
634
Nagy László plébános, egyházjogász • Fotó: Szőcs Csaba

Gyergyószárhegyen tartott ezüstmiséje előkészületi napjaiban kerestem meg írásban a Vasárnap kérdéseivel a Kanadában élő, de minden évben szülőföldjén szabadságoló dr. NAGY LÁSZLÓ jubiláns papot, aki e sűrű időszakban is készségesen, szinte azonnal válaszolt. Aztán jelen lehettem az ünnepen, Nagyboldogasszony borongós, de szívbéli örömmel teli napján. A hitből és az itthoni gyökerekből táplálkozó életútra pillanthatunk rá az alábbiakban.

Szentelési ünnepsége mely mozzanata legemlékezetesebb ön számára?

Izgalommal átitatott ünnepként éltem meg. Megfoghatatlan lelki élmény a szentelési szentmisén való koncelebrálás, annak átélése, szívvel-lélekkel jelen lenni az Úr számára. Azt a kegyelmet kértem a szertartás alatt, hogy osztatlan szívvel mindig Krisztushoz és hivatásomhoz ragaszkodjak. Most, huszonöt év után remélem, hogy az Úr irgalommal tekint rám a botladozásokért, és így újra megújíthatom a szentelésben kapott kegyelmeket.

Mit osztana meg szívesen az olvasókkal papi jelmondata kapcsán?

Papi jelmondatomnak választottam, amit a legfontosabbnak tartottam a szentelésem előtt: „Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jn 13,34). A feltétel nélküli, tökéletes, önfeláldozó szeretet parancsa ez, amire egy egész emberi életet lehet építeni, így válunk krisztusivá. A Szentírásban mindenhol azzal találkozunk, hogy Krisztus együttérzéssel közelíti meg a hozzá fordulókat. Ez a ráfigyelő szeretete a kereszten teljesedik be, rátekintve a keresztre, látjuk, hogy ő mennyire szeret. A kereszt a krisztusi szeretet kifejezője, nekem ezt kell elvinni másokhoz.

Nagy László ezüstmiséje Gyergyószárhegyen 2020. augusztus 15. • Fotó: Szőcs Csaba

Minek örül leginkább lelkipásztori szolgálatában?

Visszatekintve az évekre, hálás vagyok, hogy Isten megengedte, lépteimet, döntéseimet úgy vezette, hogy egy lelkileg gazdag és tartalmasan megélt múltra tekinthetek vissza. Legszívesebben azokért a tapasztalatokért vagyok hálás, amelyeken keresztül a „keresőket, hitetleneket, kételkedőket” Krisztussal való személyes kapcsolatra vezettem el.  Ma ők vezetnek másokat Krisztushoz. Örömmel dolgoztam és dolgozom a Torontói Főegyházmegyében a különböző beosztásokban (plébániai szolgálatban, irodaigazgatóként, bírósági beosztásokban, laicizálások és kötelezettségszegési eljárások megbízottjaként, teológiai előadóként, plébániák megújulási mozgalmát vezető felelősként), ahol a számtalan kihívás megtanított arra, hogy Isten kegyelme elég nekem. Nekem is majd ugyanaz a kérdés lesz feltéve az örök számadáson, hogy mit tettem Jézus Krisztussal, mihez kezdtem az ő örömhírével? Krisztus tanítását kell megélnem, az emberiségre megálmodott misszióját továbbvinnem. A többi szorgoskodásunk és cselekedetünk csak másodlagos ebben a missziós munkában. Nagy öröm felépíteni és lelkipásztorkent dolgozni egy olyan közösségben, ahol tudatosan törekszenek a „nagy küldetés” megélésére, és a „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Mt, 28,18) parancsa áll a középpontban. Plébániai szinten mindannyiunknak lassan fel kell ismernünk, hogy az nemcsak egy hely, ahol megtapasztaljuk a szentségeket, hanem egy missziós terület. Ez különösen igaz, amikor a fiatalok evangelizálásáról beszélünk, ők már nem jönnek hozzánk, nekünk kell elmenni hozzájuk. Itt meg kell említenem azt a visszajelzést, amely különös örömmel tölt el, hogy a fiataljainkba fektetett idő, képzés és vezetés sokkal hitelesebb gyümölcsöt hoz, mint más korosztálynál. Ha ők evangelizálnak és mennek el másokhoz tanúságot téve személyes istenkapcsolatukról, nemcsak a barátjukat hozzák el Istenhez, hanem egy egész plébánia élete hitelessé válik. Ezt a krízist, amit jelenleg világviszonylatban át kell élnünk, a „hitelesség krízisét” nem az egyház vagy mi, a papjai fogjuk lebontani, hanem a szívük mélyén Istenhez tért fiataljaink. Ők azok, akik bizalmi hidat építenek mindazok számára, akik okkal távolodtak el az egyháztól.

Melyek a pasztoráció súlypontjai ön számára?

Hogy erre választ kapjunk, szüntelenül fel kell tennünk a kérdést: mire hív bennünket a Szentlélek? Milyen változtatásokat kell megtennünk? Úgy gondolom, hogy Istennek mindenkihez van üzenete.  Az egész világnak szüksége van Jézusra. Ezért adta nekünk a nagy küldetést: menjetek és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Mi a feladatunk? Az, hogy menjünk. Ez nem javaslat és nem csupán egy opció: el kell mennünk, és tanítványokká kell tennünk az embereket. Ha hiszünk abban, hogy az egész világnak szüksége van Jézusra, akkor meg kell osztanunk másokkal a jó hírt. Az örömet nem lehet titokban tartani. Az evangelizációnak nincsen receptje, aki így gondolja, az csak el akar adni valamit, mint programot, de nyitnunk kell olyan közösségek felé és tanulnunk tőlük, akik megélik a Jézustól kapott missziót. Vagyis az evangelizáció nem stratégiai tervezés, taktika, technika, hanem annak megtanulása, hogyan fogadjunk be egy idegent a közösségbe. Hangsúlyt fektetünk a fiatalság evangelizálására, amelyen keresztül azt is el szeretnénk érni, hogy világosan meg tudják fogalmazni, hogy miért hisznek abban, amit tesznek az egyházban. Így készítjük fel őket a tudatos missziós tanítványságra. Ezért igyekszünk olyan megújult nyelvezettel továbbadni a krisztusi tanítást, amely a szekularizált és digitalizált világban is megszólítja őket. Nagyon sok időt és anyagiakat áldozunk a szociális médián keresztül történő evangelizációra. Ezt kihasználva ekkora lehetőségünk soha nem volt még a pasztorációban. Híveink nagy része már a digitalizált világban éli az életét, ezért nekünk oda kell menni, ott kell jelen lennünk, Krisztust oda kell elvinni. Nem elszigetelten éljük meg a hitünket, hanem közösségben, ezért mindenkit arra buzdítunk, hogy tanítványsági csoportokban tegyenek tanúságot hitükről. Minden korosztálytól ez elvárás a plébániánkon, hogy evangelizáljon. Így tudjuk megvalósítani azt, amit Ferenc pápánk hangsúlyoz a plébániák életében: a „találkozás kultúráját”. Egyben ezzel egy vendégszerető kultúrát építünk az evangelizáció öröméből, ahová szívesen jönnek, a plébániai életről lelkesen es örömmel beszélnek, amely otthont ad mindenkinek és befogad. Összefoglalva: onnan tudjuk, hogy mi fontos egy közösség, plébánia számára, amire költi a pénzét. Ha fontos számunkra az egyház missziós, evangelizációs küldetése, arra nem sajnáljuk a pénzt, része a plébánia költségvetésének. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a pasztorációs munka irányelveit meghatározta számunkra Ferenc pápa Az evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításban. Igen merész új irányokat jelöl ki az egyház számára: „kilépés a zárt közösségekből”, a missziót támogató egyházi struktúra, a tantételek erőszakmentes továbbadása, a pesszimizmus elutasítása, a személyesség, a dialógus, hogy csak egy néhányat említsek…

Mi jelent a leginkább töltekezést ön számára az imában és azon kívül?

Thomas Collins torontói bíborosunk, amikor papjaival találkozik, mindig arra kér, hogy napi egy órát töltsünk az Oltáriszentség előtt, hogy alázattal és örömmel tudjuk Krisztus papságát megélni. Hálás vagyok neki, hogy erre szüntelenül emlékeztet, mert létünk forrása az Úr Jézus! 

Gyergyószárhegyi származású, Balánbányán született 1970. május 15-én. Teológiai tanulmányait 1989–1995 között Gyulafehérváron végezte, ahol 1995. június 25-én szentelték pappá. Kánonjogi licenciátust (1997), majd doktorátust (2001) szerzett az ottawai Szent Pál Egyetemen.

SZOLGÁLATI HELYEI:
• Kolozsvár – Szent Mihály 1997-től 1998-ig,
• érseki titkár és zalatnai plébános 1998-től 1999-ig,
• Segesvár 2002-ben,
• Gyulafehérvár, jogtanár a papnevelő intézetben 2002-től 2003-ig,
• 2003-tól plébános, érseki helynök a Torontói Főegyházmegyében, a Kanadai Fellebezési Bíróság bírája

Megjelent a Vasárnap 2020/34. számában.