Életre szépülésre várva

1
1139
Együtt. Fotó: Mák Krisztián

Hullámvasút – elcsépeltnek tűnhet, de valójában tényleg ilyen a babavárás 9 hónapos időszaka. Most, az utolsó napokban az izgatottság, türelmetlenség, bizonytalanság, elengedés és végtelen hála között lavírozom. Miközben napok óta azzal ébredek fel, hogy talán ma van az a nagy nap, amikor a kisfiam világra jön, s türelmetlenül figyelem a testem jelzéseit, egyszerre érzem a hálát is az elmúlóban lévő időszakért, s igyekszem lélekben elengedni ezt a – járvány időszakban furcsán hangozhat – békés-boldog időszakot.

Két dolog van, amiben valószínűleg vallásos neveltetésemből adódóan rendületlenül hiszek. Az egyik, hogy minden okkal történik, s bár a döntéseinkkel mi alakítjuk az életünket, Isten akarata érvényesül benne, és utólag visszatekintve minden úgy van jól, ahogy van. A másik – amit néha talán túl sokszor bizonygattam a szüleimnek –, hogy bármi is történik, „megoldom”, vagy inkább: együtt „megoldjuk”. A nemsokára érkező kisfiunk mindkét meggyőződésemre bizonyíték.

Mikor kezdődik az anyaság? Furcsa számomra azt hallani, hogy a szüléssel válik valaki anyává. Noha ez mindenkinél más és más érzést jelent és máskor is jut el ehhez, de valójában talán ott kezdődik, hogy megszületik bennünk a vágy, hogy egyszer édesanyává akarunk válni. Én tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor az első találkozásaink egyikén néztem Szilárdot és azt gondoltam, hogy bizonyára nagyon fájdalmas lesz a szülés, de érte mégiscsak vállalni akarom és őt akarom megajándékozni gyermekekkel. S hogy ez az érzés csak egyre erősödött bennem, azt bizonyítja, hogy a megismerkedésünk után kb. egy évvel azt is kitaláltam, hogy ha lesz egyszer egy kislányunk, hogy fogják őt hívni.

A házasságkötéskor az ifjú pár megfogadja, hogy elfogadja a gyermekeket, akikkel Isten megajándékozza a házasságot. Ezután már csak egyetlen kérdés marad – de ezt legalább gyakran hallani –, hogy mikor jön a baba? Családtagok, közeli és távoli ismerősök egyre sűrűbben utalgatnak rá és teszik fel azt a kérdést, amely valójában egy pár legintimebb magánügye, s amelyet számtalan tényező befolyásolhat. Ilyenkor nehéz eldönteni, hogy valójában mi vágyunk-e a gyerekre. A társadalmi nyomásnak akarunk eleget tenni (hiszen az esküvő után „jönnie kell” a babának), vagy őszintén készen állunk a gyermekáldásra? A legtalálóbban számomra a babavárásról Bocskor Bíborka, a Magashegyi Underground énekesnője írt: „nem akkor fogant, amikor a kinti ember akarta, a belső Istene egyszer csak adta”. Hálás vagyok, hogy miután sikerült elengedni az „akaratot”, a kisfiunk rögtön bekopogtatott hozzánk, éppen akkor, amikor már a leginkább készen álltunk a várására.

Január negyedikén, utazásokkal teli két hét után két csík jelent meg a fürdőszobánkban hagyott terhességi teszten, amelyet izgatottságomban nem mertem megnézni, így végül a férjemtől tudtam meg, hogy egy kis léleknek köszönhetően örökre megváltozott az életünk. Egyszerre kezdődött el egy rózsaszín, édes, romantikus (mintha egy vattacukorfelhőn ücsörögnék) és egy megannyi kérdéssel, tervezéssel, bizonytalansággal és olykor vicces helyzetekkel teli időszak. Hálás lehetek, mert – még számomra is meglepő módon – könnyű várandósságom van/volt, az áldott állapot „áldatlan” tünetei nélkül. Szerencse? Genetika? Hozzáállás kérdése? Nem tudom, de az biztos, hogy az én hős férjem nélkül nem lett volna ennyire csodás ez az időszak. A munka, a doktoriírás, a lakásvásárlással járó feladatok mellett mindig volt elég türelme és figyelme végighallgatni a félelmeimet, megnyugtatni, ha elbizonytalanodtam, segíteni a mindennapi teendők elvégzésében, óvni, védelmezni, megölelni, mindig ott lenni, amikor szükségem van rá. Az esküvőnkkor tudtam, hogy jó férjet választottam magamnak, de azt nem, hogy ennyire. Csodálatra méltó számomra az, hogy még a kisbabánk születése előtt is már ennyire jó apa.

Őszinte akarok lenni, így be kell vallanom, hogy sok más koronavírus-járvány idején babát váró és szülő kismamával együtt én sem így képzeltem a várandósságomat. Arról nem volt szó, hogy a kilenc hónap alatti testi-lelki változásokon kívül még egy világjárvány okozta új, mindenki számára ismeretlen élethelyzettel is meg kell küzdenem?! „Ezt nem így terveztem” – gondoltam sokszor tehetetlenül a koronavírus-járvány legfrissebb adatait és híreit figyelve. A tervezés elengedése – ez az egyik legnagyobb lecke, amire a kicsi fiam már most tanítani próbál. Ugyanakkor a jókor meghallott mondatok is kellettek, amelyek átlendítettek a nehézségeken. A Vasárnap egyik májusi lapszámában Kádár Hanga, azóta már gyermeknevelési szabadságon lévő kolléganőnk a vele készült interjúban írta: „azt hiszem, bátran tekinthetünk úgy érkező gyermekeinkre, hogy éppen azért jönnek most, hogy ők legyenek az új világ, a remény, a magának mindig és mindenhol utat törő élet jelképei”.

A karácsony esti szentmisén Kémenes Lóránt atya prédikációjában a születést életre szépülésnek nevezte. Már akkor megragadott ez a kifejezés, pedig mégcsak nem is sejtettem, hogy áldott állapotban vagyok. Most, közel kilenc hónappal karácsony után hálával és izgatottan várjuk az életre szépülés csodáját. Drága kisfiam! Mi készen állunk, jöhetsz, amikor szeretnél!

Megjelent a Vasárnap 2020. szeptember 6-i lapszámában.

Szász Zsófia

1 HOZZÁSZÓLÁS